Töredék...

Csak Úgy Rohan Az Idő

Egész héten egy sztori járt a fejemben, minden apró részletét elképzeltem, tökéletes és magával ragadó volt, de nem volt alkalmam megírni, folyton csak a sietés, folyton csak a munka, a pörgés, a stressz. Amikor sikerült volna 3 percet végre magamra szánni, szinte rögtön jött anyám édes hangja "Ano, légyszíves segíts egy picit a húgodnak." persze, mondhatnám, hogy ennek a kérésnek ki tudna nemet mondani? De, pff, ki nem? Azonban végül még sem tettem meg, tudtam jól, hogy csak a vitát generálnám, és ha még sikerül ész érvekkel elrendeznem és "megnyernem", akkor is több időmbe fájna mint maga a segítség, meg az sem mellékes, hogy a naphosszakat gürcölő anyám megfáradt szemén látni a megkönnyebbültséget nem egy rossz érzés. Csakhogy sajnos a rengeteg teendő és kötelesség mellett, hiába jött egész héten az ihlet áradat, egy betű sem került leírásra, ami nem kicsit növelte az ellentmondásomat, az önfejűségemet, a trehányságomat, a stresszt, enyhe szorongást, elfojtott és letagadott depressziót. Végre eljött a hétvége, amikor valahára felcsillan a lelkemben egy apró remény halovány szikrája, hogy írhatok, alkothatok, akár még pihenhetek is, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nem csak az alkotó erőmre van kihatással a 110%-ig felemésztett "szabadidőm", hanem a házimunkákra is, nem kevesebb mint 4 óra alatt végeztem mindennel. Gondoltam én, egészen addig a nemes, váratlan pillanatig amíg be nem állított pár régi hívatlan ismerős, kezdődhetett a vendéglátás, egész másnap reggelig maradtak, szerencsére már hajnalban haza indultak, így kitudja? A végén tényleg lesz szabad 5 percem. Nah? Valaki elhitte? Mert én nagyon, de kigondolta volna, hogy hiába. Mire utánuk elpakoltunk beköszöntött a délután, itt volt az ideje ismét tanulással tölteni a hétvégém negyedét, nagyjából este tízig koplaltathattam író vénám, ekkor aludtam be kimerültségemben egy befejezetlen házi felett.
DE FELKELTEM, késő este volt, kivoltam száradva, ittam egy picit és gondoltam neki állok VÉGRE írni, bekapcsoltam hát a számítógépet, lehunytam a szemeimet, és agyaltam. Semmi nem jutott eszembe, kopár, kihalt sivataggá örlődött az idegrendszerem, kinyitottam a szemeimet, és a monitorban megláttam magam, megtépázva, karikás szemmekkel, falfehéren.. Fáradtan. Legalább két órán keresztül meredtem a tükörképemre, vártam hogy válszoljon, hogy ihlessen meg ő, de nem tudott. Lehajtottam a fejem a billentyűzetre és a számítógép búgó hangja álomba ringatott.