Töredék...

Ölelj meg még egyszer

Tegnap hajnalban még boldogan futkározott a fénylő, szürke betonon. Dobálta a labdáját, sebesen forgott a szélben. Bájos, gyermeki nevetésétől zengett az egész ház. Bizton állíthatom, mindannyiunk életét szebbé varázsolta elbűvölő mosolya és páratlan életkedve. Emlékszem, délelőtt még megkért, hogy másnap engedjem el a barátaihoz homokozni, majd délben vígan pattant az ebédlő asztal mögé, és vigyorogva evett meg mindent, amit eléraktam. Megköszönte az ételt, majd minden egyes alkalommal szorosan magához ölelt. Köszönöm anya, mondta, majd hosszasan keblemhez simult. Ilyenkor egy-egy pillanatra a legszerencsésebb embernek éreztem magamat a világon. Bármit megadtam volna, hogy az a pár, csodálatos másodperc örökké tartson, és tudjátok mit, volt, hogy remegett alattunk a léc, hogy összetörtem, vagy hogy csődöt mondtam, mint példa értékű nő, mint anya, de ő soha le nem mondott rólam, a legmegpróbáltatóbb, legiszonyúbb pillanatokban is őszintén ragyogott szívmelengető mosolya. De ma reggel, pirkadatkor édes hangja helyett, egy különös, eddig számomra ismeretlen érzéssel keltem, úgy éreztem baj van, hogy valami borzalmas tragédia történt, hogy a Föld lüktető szíve, ha csak egy piciny időre is, de megszünt dobogni, viszont nem hittem a szörnyű érzésnek. Azt gondoltam, nem lesz baj, hisz ő itt van velem. Bármi történt, mindig ott volt mellettem és segített. Segített élni, nem feladni, mosolyogni, és... Most, hogy már nincs, ő segít nekem meghalni. - Írta le utolsó szavát a nő egy lapra, majd könnyeivel harcolva öt éves gyermekének vérfagyasztó holttestére pillantva, elborzongott a látványtól, ahogy fiának feje a panel udvarán szétkenődött, csontjai összetörtek, a páratlan mosolya vérben ázva, a fakó betonon, a szirénáktól zengő falak között már nem a békét, és nyugalmat hírdette, hanem az általunk félholttá kínzott világ bukásának eljövetelét. A szerencsétlen anya elundorodott a látványtól, hogy milyen keserves is a hely, amit otthonának tekintett, anélkül az ember nélkül, aki valóban azzá is tette, ezzel a keserű érzéssel lépett egy utolsót a teraszon a nő, majd mélybe zuhant fia mellé, és kebléhez simítva gyermekét, örök nyugalomra talált.