Töredék...

A Félre Lépés

Megjöttem!-Jelentettem ki ahogy beléptem a koleszba. Persze válasz az nem érkezett, nem is nagyon vártam, Steve a matracon hempergett valami márkátlan, undorító chipses zacskót szorongatva mocskos mancsaiban. Mark a laptopjának billentyűzetét csépelve üvöltözött Skype-on talán egy szláv nyelven. Dave elméletileg a csajokat fűzte valahol, és rám hagyta ama szent feladatot, hogy őrizzem a fűjét míg nincs itt. Muszáj volt belekóstolnom és leülni a teraszra, nem bírtam már ezt az életet, a stresszt, gondoltam a fáradt gőz kifújásával szívhatnék valami frissítőbbet. Tehát a lábaimat lóbálva a negyedik emeletről pöfékeltem az égbe hanyadt fekve. Valahonnan dübörgött a basszus, szólt a zene, rázta a falakat, én meg csak feküdtem a hideg csempén, és hagytam hogy a csontjaimig hatoljon a ritmus. Figyeltem a felhőkön a füstbe szűrődő fényt, és azt hogy egyre több dimenziót kezdtem látni párhuzamosan, magamat nehezebbnek az időt pedig lassabbanak éreztem. Nem tudtam eldönteni hogy a tüdőmben egy kósza mély hang, vagy a szívem lüktet éppen, miközben arra lettem figyelmes, hogy a hátam szinte égni kezdett a forró talaj miatt, nem tudtam hol vagyok, az alakok és a színek összefolytak. Felálltam és egyenest az üveg ajtónak rohantam, ami szilánkokra tört, én pedig arccal előre zuhantam bele. Nem fájt, nem éreztem semmi mást csak a pofámról csorgó gőzölgő vér simogatását. Senki nem jött felsegíteni, így hát kénytelen voltam magam felülni, de nagyra tágult pupillákkal, véresen nem voltam valami szép látvány, ezért elindultam a mosdóba. Kissé furcsállottam, hogy az ajtó nyitva volt, de nem igazán zavart. A nagy kapkodásban nem eresztettem meg a kádat vízzel csak neki kezdtem vetkőzni. Ekkor hallottam meg valamelyik szoba társam hangos nevetését, gondoltam az egyik beteg gyökér biztos kukkol miközben fürdök. Mit kellett volna tennem, nemes egyszerűséggel folytattam a dolgot, majd mikor már meztelen voltam bele akartam lépni a kádba, de hírtelen a nevetést üvöltés váltotta fel, azt kiabálta "Ne tedd, NEE!!!!", és ugyan miért ne, visszhangzott a fejemben a kérdés. Mikor a kádban lévő lábamra nehézkedtem át estem a kádszélén, ami nem a kád széle volt. Ismét a teraszra mentem, és a korlátot léptem át. Huszonöt méter, ennyit zuhantam. A korházban ébredtem, 4 nap kóma után, és nem tudtam mozgatni a végtagjaimat, bepánikoltam, csak a fejemet sikerült ide-oda rángatnom, bejött a nővér és vele a szüleim sírva, nekem is könny szökött a szemembe és elbőgtem magam. Közel két órán keresztül csak egymást bámultunk, amíg lassan le nem nyugodtunk. Azóta a nap óta csak nyaktól felfelé tudok mozogni, esélyem sincs önálló életet élni, ha eddig úgy éreztem megakarom ölni magam, legalább elgondolkoztam rajta, hogy meg tegyem-e, most ha szeretném se tudnám. Pedig most igazán szeretném.