Töredék...

Megmérgezve

Éreztem, ahogy az égető kín gyomromból sebesen torkomba nyilal, azt, hogy hogyan ég hamuvá, egykor még érzelmektől duzzadó, vörös ajkam, majd lassacskán végtagjaimon végig futva, hogyan emészti fel mint külső, s mint belső vázamat a méreg, miközben tüdőm minden bebarangolatlan járatát hogyan tölti fel a szúró, keserves fájdalom, s mikor már a kegyes vég megfosztott volna minden szenvedésemtől és bánatomtól, felébredtem. Egy kádnyi, forró, gőzölgő, habzó vízben. Megint megtörtént, ismét legyűrt tudatalattim, és megölt. Az izzó csempéken bámultam a lerakódott párát, elmerengtem rajta, hogy milyen jó lehet felenyhülni annak a pár miliméternek, melyet most is ápoló lepel borít, majd míg a halovány, felszálló köd mögül kémleltem a ragyogó foltokat, lassacskán tünedezni kezdtek, egyik csepp felfrissülés a másik után hevült a légbe, s szállt ki a résnyire nyitott, aprócska ablakon. Tűnődtem még egy kis időt, rágódtam a gondolaton, hogy milyen piciny, jelentéktelen víz cseppek voltak egykoron, s most, hogy kiszabadultak a fellegek közé, együtt mily nagy, ádászi és megriasztó, zord viharfelhővé válhatnak. Kik megrémítik az embert, a föld urát, a mindenhatót, bennünket. S hogy ezt követően ismét a mi mocskunkra szállva színezik a szürke uccákat hol vérrel, hol szeméttel, egészen addig, míg egy újabb elmerengő el nem tűnődik az egészen, és be nem zárja az ablakot.

Kevéske, gyengécske, megkésve, de legalább újra itt.