Töredék...

Úrnőm Hiánya

Kopogott a hideg eső ázott koponyáján, a száraz vörösfenyő móló egyenként nyelte el arcáról csordogáló könnycseppeit, egyedül a háborgó tenger robaja nyomta el zokogásának harsány hangját. "Miért?" suttogott fogait összeszorítva a megtört ifjú. "MIÉRT?" Ordította torkaszakattából kétségbeesetten a szírtet csapdosó éj sötét hullámoknak. "Megígérte, hogy nélkülem nem megy el." sóhajtotta, és lehajtotta viharvert fejét, majd lassan egyik kopott lábbeliét a másik elé helyezte, és újra, és újra. Csapzott ruhája rongyait tépkedte le róla a tomboló orkán erejű szél. A móló széléhez érve két remegő kezét mellkasával egy vonalba emelte. Hangosan lüktető szívének ritmusát vette át szabálytalan lihegése. "Nem mehet el nélkülem." motyogta lehunyt szemmel, miközben hátat fordított a tajtékzó rémnek. Pár pillanatra felhajtotta fejét, és eltökélten a semmibe meredt, "Megyek már úrnőm" jelentette ki higgadtan, és halálosan komolyan, majd mély levegőt vett. Néhány másodpercig hallgatta a természet iszonyú zaját, s a legnagyobb csend közepette, szét tárt karokkal, könnyes szemekkel, csapzott ruhákkal a mélybe vetette magát. A tenger, mintha csak az iszonytató áldozatra várt volna, elnyelte, majd magába zárta félelmetes haragjával együtt.