A hold gyermeke

Vetesd el!

Asato szemszöge :

A városba érkezve a kapucnimat a fejemebe húztam és próbáltam ki találni hogy mit és hogy kellene tennem. Hiába törtem már három napja a fejemet semmi ötletem nem támadt. A házhoz érve jobbnak láttam ha az ablakon megyek be meg várni a szobában Kikit és beszélni vele. Nem mertem a többiek szemébe nézni de még annak a lánynak sem akit mindennél jobban szeretek de nincs választásom muszály vagyok vele. A szobába épp hogy be értem ki vágodott az ajtó.
- Apa hát vissza jöttél! - Benito jött be rajta meg lepve de boldogan. Magamhoz öleltem de ekkor már el sírta magát. Nagyon sokat nőt és a szarvai is ki bújtak már.

- Annyira sajnálom fiam. - nem tudtam mit mondhatnák neki azok után hogy így itt hagytam.
- Csak ígérd meg nem mész sehová sem. - mind kettőnk vágya ez volt de sajnos csalódást kell neki okoznom.
- Ígérem ha bármikor hívsz el jövök de nem maradhatok. - magyaráztam ahogyan csak tudtam.
- Azért mert el szok jönni az igazi apukám? Nekem ő nem kell nekem te kellesz. - már a kicsi fiúval együtt sírtam. Szánalmasnak éreztem magamat hogy ő magát hibáztatja ez az ártalmatlan gyermek az én hülyeségem miatt. Szorosan öleltem magamhoz és mind a ketten sírtunk. Amikor meg nyugodtunk el mesélte tövire hegyire mindent mi történt velük mostanság. Én csak hallgattam és hallgattam olyan lett volna nekem mint ha el sem mentem volna innént, annyira itthon éreztem magamat. Furcsa hogy nem vagyok vérszerinti apja a kicsi Bennek mégis sok a hasonlóság közöttünk kinézetileg és lelkileg is. Végül a sok mesélés miatt el fáradt a fiú és el aludt az ölembe. Nem kellett sok idő nekem se mire ki döltem a megnyugvástól mert még mindig engem tart az apukájának vagy mert amióta el mentem nem volt egy nyugodt percem se. De ha vissza gondolok talán mind kettő.

Tsukiko szemszöge :

Napok túl gyorsan teltek körülöttem a munkába temetkeztem hogy a tátongó űrt ami a lelkemben van valamivel ki tudjam tölteni. Nap mint nap csak aludni jártam haza hol interjút adtam, hol rádiós bemutatókban szerepeltem, hol koncerteket adtunk elő. Nap nap után jött és el telt két hét míg egyszer csak össze nem estem. Anyám sejthetett valamit mert egyből orvoshoz vitt de amit a doki mondott nem bírtam már épp ésszel fel fogni....Állapotos vagyok. Nem egy sima terhesség ami Bennél volt hisz akkor még ember voltam de most már fel ébredt a bennem szunnyadó szörny és az apa se különb ezért gyorsabban fejlődik bennem. Az orvos azt javasolta egy hét aladt döntsek hogy szeretném a babát vagy sem mert utána már nem tehet semmit sem mivel ez a gyermek kilenc hét aladt ki akar bújni. Ezt a hírt még a munkával sem tudtam el felejtettni. Abban az egy hét alatt semmit sem aludtam. Tanácsot sem mert addni senki sem mert magam kellett döntsek. Őt is apa nélkül fel nevelni nehéz lenne és fájdalmas is. Pont az nap mikor kellett menjek az orvoshoz és csak át öltözni mentem haza a szobába belépve hatalmasat dobbant a szívem. Asato és Ben aludtak az ágyamban. Nem tudtam mit kellene tennem. Jobbnak láttam hogy nem kelltem fel őket ezért hátrálni kezdtem de a rég nem látott apa fel kelt még erre is. Szem pillantás aladt elöttem termedt és be húzott a szobába hang nélkül be zárta az ajtót mögöttünk.

Egyenesen a szemembe nézett utánna a pocakomra és ebből mát tudtam is hogy tudja mi a helyzet. A hatalmas kezét rá rakta a pocakomra és keserűen el mosolyodott. Láttam rajta hogy gondoloodik mit is mondhatna de amit ki mondott nem számítottam rá.
- Kérlek vetesd el. - három szó volt de ettől a három szótól bennem egy egész világ omlott össze. Nem akarja a közös babánkat. Fel fogtam de hogy ki is mondta hatalmas csapás nekem. Azonnal hátat fordítottam és ki léptem az ajtón be csukva magam után. Ott álltam és próbáltam fel fogni ha még ez lehetséges.

Asato szemszöge :

Tudtam ezzel minden cérnát el pattintok a lánynál de mindent csak az ő és a gyermekünk érdekében teszek. Éreztem ott van az ajtó túlsó oldalán oly közel hogy át öleljem és meg vigasztaljam mégis oly távol is.

- Sajnálom. - ezzel el mentem a házból de elötte még meg pusziltam a kis fiút. Az ágakon ugráltam de az eggyiken meg álltam és gondolkodtam. Annyira bizonytalan a jövő. Valyon meg tudtam ennyivel győzni hogy el vetesse? És ha nem? Bárhogy is dönt ezek után az hatással lesz mindenre. De így vagy úgy nem maradhatok mellette. Még a gondolattól is bele haltam volna legszívesebben.
- Tényleg igaza van Joujinak nem vagyok férfi. -keserűen el mosolyodtam mert ha most itt lenne tuti adna a fejemnek.
- És azt hiszed azzal hogy ott álsz és ostromozod magadat másképp lesz ez? - hátam mögül jött a hang és nem más volt az aki egész életemben mellettem volt bármilyen hülyeséget is csinaltam.
- Csá haver. - intettem neki és le ugrottam a fáról pont a fiú elé.
- Most mész vagy otthonról jössz? Mondjuk a szavadból ki vedve az utóbbi. - mint mindig mindent tud anélkül hogy bármit is mondanák neki. Bólintottam a fejemmel de erre meg kapta a galléromat. - Akkor mégis mit keresel itt csak nem nem kell a sajátod se? - ordított ki kelve magából ahogy még sosem láttam.
- De kell! - ordítottam vissza. - De ha meg szüli az összes boszorka az életét akarja venni. Akkor jobb ha meg sem születik. - el sírtam magamat mert utáltam ki mondani hogy a gyerekem halálát akarom. Saját magamtól undorodtam.

Jouji el engedett és rá gyújtott.
- Tudtam hogy van valami de gondolkodj egy kicsikét azzal a maradéknyi eszeddel. Szerinted Kiki miért volt le pecsételve? Te törted meg a pecsétet a te felelősséged meg védeni és a gyermek is me a tiéd! - sejtettem hogy ezért volt de ezek szerint most már biztos. - Itt vagyunk mindannyian hogy segítsünk mindenbe de ha ezek után se akarod akkor majd én meg védem őket. - láttam a fiú szemeiben hogy komolyan gondolja. Meg rémísztett. A féltékenység kerített hatalmába és a büszkeségemet éreztem veszélyben.
- Akkor sok sikert hozzá. - egy pillanat alatt ott hagytam az elszánt fiút és mentem hogy ki tisztítsam a fejemet mert valami őrültségre is képes lettem volna abban a pillanatban.