Az elbukott Stark lány

20.RÉSZ:I have to tell you something...

      /Jade szemszöge/:

         Már eltelt egy pár nap a támadás óta. Azóta elég sok mindent megtudtam Bucky-ról. Közölte velem, hogy mév veszélyes lenne visszamenni a Toronyba. Látszik rajta, hogy félt engem. Ezt még most sem értem... Alig pár napja ismer, azon kívül meg egyszer látott lezuhanni a Torony tetejéről. ÉS plusz Tony Stark lánya vagyok és hát, mint kiderült, nem voltak valami jó viszonyban. Persze megértem apát, mivel a szüleit, vagyis az én nagyszüleimet ölte meg... De az nem Ő volt... Ahogy megismertem, nagyon kedves, törődő és barátságos velem szemben.

-Nem vagy éhes?-jött be Bucky a szobába kizökkentve engem a gondolataimból.

-Nem, most nem, de azért köszi.-mosolyogtam rá kedvesen.

-Látom rajtad, hogy van valami baj. Szeretnél róla beszélni?

-Tudod... Az van... Hogy én hoztam a bajt a csapatra. Egy olyan ügybe keveredtem, amiről nem tudtam semmit. Aztán ezek az erők... Én akartam kísérletezni. És mi lett a vége? Hát persze, hogy egy jó nagy balhé... Inkább nem kellett volna elmondani nekem ezt az egészet. Az erőm miatt Dorothy a nyakunkban van. Azt akarja velem is tenni, amit veled tettek egykor...-sóhajtottam egy jó nagyot.

-De gondolj bele! Az erőd a legfőbb fegyveretek ellene. Azzal van a legnagyobb esélyetek legyőzni Dorothy-t.

-De azzal van neki is a legnagyobb esélye legyőzni minket!

-Jól van, nyugi!

-Szerinted vissza kéne egyátalán menjek?

-Ha el jön az ideje, akkor igen.-mosolygott aranyosan.

      Ekkor lépteket hallottunk az ajtó előtt. Bucky kicsit ijedten nézett a bejárati ajtó felé, mivel egy elég eldugott helyen lakik, amiról senki sem tud, csak Steve Rogers, aki most kórházban van...

      Kopogtak... Bucky óvatosan odasomfordált az ajtóhoz és kinézett a redőny alól. Egy magas, barna hajú, kábé egykorú srác állt az ajtóban. Nem hiszem el!!! JACOB! Honnan tudta, hogy hol vagyok és mért jött egyáltalán ide?

     Bucky nem ismerte fel a srácot. Így én nyitottam ajtót neki.

-Mit keresel itt?-kérdeztem hűvösen tőle, amin egy picit meglepődött.

-Inkább te mit keresel itt?-kérdezte egy szúrós tekintet kíséretében.

-Épp megmentelek titeket, ha nem lenne világos.

-Tényleg? És így? Hogy vissza se jössz? Egy teljes napig kerestünk téged. Amikor megtaláltunk, gondoltuk, hogy majd hazajössz magadtól, mivel innen nincs messze a Torony, ráadásul nem vagy veszélyben. Mindenki türelmesen várt, de én nem bírtam tovább.-közölte kissé ingerülten.

-Oh, hogy te mennyire törődő lettél hirtelen.-nevettem fel cinikusan.-Azt hiszed, hogy elfelejtettem ugye? És majd folytatjuk ott az egészet, ahol abba hagytuk? Nem.-nevettem fel kínosan.-Az a kis k*rva ott volt veled, ott ült az öledben és csókolgatott!!! Nem fogom elfelejteni!

-De hát nem is láttál mindent! Ugyan úgy Wanda sem! Amiután elrohantál, elküldtem! De azt sem túl szép szavakkal! Mert lehet, hogy HÚ, de sexy vagyok egyesek szerint, de rajtad kívül egy barátnőm sem volt! Mert az összes ugyan olyan ócska kis ribi volt! De rajtad látszott, hogy nem vagy olyan! Azóta sem mondtam le rólad! És soha nem is fogok! Te vagy az első, akit annyira, de annyira szeretek! De nem erőltetem! Ha visszajössz, várlak, ha nem jössz vissza, akkor is várni foglak! Csak ennyit akartam! Már itt sem vagyok! Szia!-már szinte kiabálva mondta ki az utolsó szavait.

       Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Aztán még egy és még egy. Elszúrtam mindent...

-Nekem vissza kell mennem...-suttogtam, de Bucky így is meghallotta.

-Figyelj... Megértelek. De biztos, hogy jó ötlet?

-Hallottad, amit mondott... Várnak. És én nem mentem...

-Ahogy gondolod. De akármi is van, szólj! Én mindig itt leszek neked.-mosolygott kedvesen.

-Köszönöm! Mindent köszönök!-azzal megöleltem, felkaptam a kabátom és már indultam is.-Szia! Majd még jelentkezek!-integettem vidáman. Ő csak figyelte a távolodó testemet, ami egy idő után el is tűnt a szeme elől.

        Gyors léptekkel, szinte rohanva vettem be az utolsó kanyart. Nagyot sóhajtva léptem be a Torony ajtaján. Mindenki mosolyogva figyelt engem. Felrohantam az emeletre. Mindenki a nappaliban volt. Kivéve... Kivéve Jacob...

-Jade! Istenem, annyira aggódtunk érted!-ölelt meg Clint.

-Hol van?-néztem komolyan a szemébe. Tudta, hogy kiről beszélek.

-A szobájában. Menj csak. Mi majd később beszélünk.-mosolygott pimaszul.

      Szélsebesen futottam a lépcsőn egy emelettel feljebb. A liftet túl lassúnak tartom. A szobája előtt lelassítottam a lépteimet. Kis hezitálás után, hogy kopogjak, vagy inkább ne, berontottam a szobájába. Látszott rajta a meglepettség. A nagy ablak mellett ált és bámult. Én odarohantam és jó szorosan megöleltem, hogy még véletlenül se menjen el. De nem is tervezte. Kis hezitálás után visszaölelt. Annyira jól esett. A hasamban a pillangók felszabadultak. Tudtam... Még mindig szeretem! Csak nem akartam beismerni magamnak. MOSTANIG!

-Én is nagyon, nagyon, nagyon, de nagyon szeretlek!-néztem a szemébe. Ő csíntalanul elmosolyodott.

-Tudtam én! Éreztem.-azzal közelebb húzva magához. Már csak pár milliméter választott el tőle, amikor Clint nyitott be.

-Látom minden szép és jó, de szeretnénk veled beszélni a nappaliban, ha lehet.-mosolygott pimaszul. És már el is tűnt.

     Nem hiszem el!!! Már amikor először elmentünk randizni, akkor sem csattant el az első csók, akkor is CLINT miatt!!! Utána bonyolodtak a dolgok, szóval ami azt illeti, nem tartott sokáig a kapcsolatunk... Aztán végre erőt veszek magamon és ÉN lépek egyet felé, amit viszonoz, de MEGINT CLINT miatt nem sikerült! Édes Jó Istenem, mit vétettem ellened??!!

      Jacob észre vette rajtam, hogy valami nincs rendben, azt is tudta, hogy mi. Emiatt jóízűen röhögni kezdett. Megállás nélkül. Én egy szemforgatással ott hagytam és a nappali felé vettem az irányt. Ő követett engem, de még mindig nevetett. Nem tudom, hogy mi olyan vicces ebben az egészben, de engem is megmosolyogtatott.