Reggeli kávénovellák

Fagyott Budapest

Fáradtan döntöttem a fejemet a villamos ablakának. Nem zavart, hogy néha annyira rázkódott, hogy a nyelvemet is elharaphattam volna, el voltam foglalva a saját szomorúságommal. Nem is, inkább nyomott voltam. Mert nincs is szebb, mint 5:20-kor kelni és azzal kezdeni a napot, hogy csúnyán összeveszel az anyukáddal, plusz még a párod is lekoppint, hogy ma nem akar veled menni a suliba, most éppen fene tudja miért. A reggelid természetesen az asztalodon felejted a nagy kiabálás közepette, beágyalni nem volt időd, a sapkád folyton a szemedbe csúszik, a sálad pedig a kalaptartón maradt, pedig jól jönne a januári hidegben. Ezek után csodálkozik az ember fia, ha egyedül akar lenni a fülhallgatójával, és imádkozik, hogy ne fusson össze egy ismerősével sem?

Faarccal néztem, ahogy a villamos átkattog a Margit hídon, holott máskor mindig megcsodálom a Dunát, a Parlamentet, a Budai várat, de még a néha felbukkanó vízibuszokat is. Most csak tudomásul vettem, hogy még minden a helyén van, aztán szedelőzködtem, merthogy közben átértünk a budai oldalra. Pontosabban a Margit híd budai hídfőjére.

Leszállva megcsapott a hideg, friss levegő (legalábbis jobb, mint ami a villamoson uralkodott). Ez még jól is esett volna, ha a tömeg nem jött volna nekem, kábé minden oldalról, a kis peronon. Kabátok súrlódása, szitkozódások, rohanás, szoros kézfogások, nehogy elveszítsék egymást. Én meg csak álltam ott, kedvetlenül, mint aki nem is vesz tudomást semmiről.

- Bárcsak... - suttogtam az orrom alatt, de nem fejeztem be a mondatot. Felesleges lett volna. Túlságosan szürreális, és még ha lehetne is, biztosan nem kapnám meg. Így csak a kimondott szó meleg lehellete látszott a hidegben, ahogy felszáll, és eltűnik a város sűrű reggelében - Induljunk. - lendítettem a lábam, de amint felnéztem, az megállt a levegőben - ahogy minden más is. Mármint, ténylegesen. Hirtelen olyan csend lett, amire nagyon ritkán van példa. A villamos nem sípolt, hogy tovább indulna, a jelzőlámpa is csak szelíden világított. Az autók motorja nem zajolt, a kipufogófüst megállt a levegőben, akár az öntött műanyag. Az emberek megdermedtek a zebrán, ki egy kesztyűért hajolt le éppen, egy másik a közeledő kocsival szemezett. Az étterem ablakát tisztító fiú megállt, ugyanolyan lehetetlenül, ahogyan a kezében a törlőrongy. Hirtelen minden olyan részletes lett. Vagyis nem, szimplán... Szimplán csak a napi rohanásban nincs időm ilyeneket megfigyelni. És nem csak nekem, senkinek. Érdeklődve tettem egy lépést. Úgy tűnt, valóra vált, amit mondani akartam; hogy csak egy kicsit, egy pillanatra fagyjon meg az idő.

Belerúgtam valamibe. A lábam elé nézve egy üres palack pislogott rám. Sóhajtva emeltem fel a földről, és vittem el a legközelebbi kukához - a villamosmegálló elejébe. Valakinek nagyon a nadrágjába ragadt a keze.

Ezután a zebrán átkelő embereket vettem szemügyre, akik igyekeztek egyszerre, egy menettel letudni a lámpát, függetlenül attól, hogy egy villamosnyian voltak, és a csapat fele még a járdaszigeten toporgott. Odamentem ahhoz, amelyik a kesztyűjéért hajolt le. Felvettem, aztán beleraktam a zsebébe, ahonnan a másik is kikandikált. Bezipzároztam, aztán a létező legóvatosabban emeltem meg a felsőtestét, hogyha majd felolvad, nyugodtan tovább mehessen, és ne essen orra a lehajolás lendületében. Lassan tudtam mozgatni, mint egy lágyult viasz, olyan volt az egész. Megfordultam. Majdnem ugrottam egyet, olyan rondán nézett a zebra előtt álló autós a lehajoló férfira. Egyik tenyere a dudán, a másik a kormányon, de még a fagyott pillanatban is olyan erősen szorította azt, hogy elfehéredtek az ujjai. Nos, ha úgy vesszük, ezt is megoldottam, hiszen a kesztyű, ami miatt össze tudott volna veszni a sofőr és a gyalogos, már a helyén van. Gondoltam, elindulok a suliba. Hátha azzal lehet felolvasztani Budapestet, hogy beérek az iskolába - bár ezt kissé logikátlannak tartottam. Valamelyest megijesztett, hogy ez megtörtént, de legbelül örültem neki. Jól esett a csend, a nyugalom. A járdák korlátját vastag dér borította, az autók ablaka pedig gyönyörű jégvirágoktól csillogott. Furdalt a kíváncsiság. Vajon tényleg minden megállt? Az órám valóban nem kattogott, így csak átszaladva az autók között odamentem a hídhoz.

Gyönyörű volt. És tényleg megállt minden; a Duna hullámai megfagytak, akárcsak a sirályok, akik a víz fölött köröztek. A Parlament tetején meseszerűen csillant meg a reggeli napfény - még csak most kelt fel ő is. A Margit híd lábának verődő hullámok festményszerűen lebegtek, a pesti oldalon pedig némán állt a szokásos kocsisor.

Olyan volt az egész, mint egy makett. Vagy egy videojáték. Hazudtam volna, ha azt mondanám, nem élveztem.

Elindultam. De nem arra, amerre minden nap szoktam. A Duna parton mentem. Mert hát, most van időm, nem? Miért ne varázsoljam széppé a reggelem, ha megadatott a lehetőség? Mélyen beszívtam a reggeli friss levegőt. Kifújva mosolyogva néztem, ahogy apró felhőként száll tova. Még csak meg sem állt, mint ahogyan azt a kipufogógázok tették.

A lépéseim halkan kopogtak a járdán, mígnem szembetalálkoztam.... Vele. Vele, aki már megint nem jött velem suliba. Most ott állt előttem, ugyanolyan tökéletesen, ahogy szokott, pedig lépés és beszéd közben fagyott meg. A telefonján mutatott valamit a haverjának. Az mosolyogva hallgatta. Nem bírtam magammal, látnom kellett, mit reklámoz olyan lelkesen, így mögé mentem, és lábujjhegyre állva átkukucskáltam a válla fölött. Csak egy karakter volt a képernyőn, az egyik új videojátékból. Elmosolyodtam. Nem hazudtolja meg magát. Ránéztem. A szeme lelkesen csillogott, a mosolya őszinte volt, mit tehettem volna? Nyomtam egy puszit az arcára és tovább mentem. Nem fogom zavarni, amikor kiolvad. De innentől én is boldogabban sétáltam tova.

Örültem, hogy akkor fagyott meg minden, amikor. Mármint, ahogy továbbálltam, találkoztam egy öltönyös férfival, akinek éppen a zsebébe nyúlt egy tolvaj, és már félig megkaparintotta az áhított pénztárcát. Hirtelen nagyon megharagudtam. Sosem szerettem, hogy ilyenekre van példa. Ha valaki élelemért lop, az még félig-meddig érthető, de amikor a másik pénzére fáj a fogunk... Azt ki nem állhatom. Azonnal kivettem a tárcát a bandita kezéből, majd belepottyantottam az öltönyös férfi aktatáskájába. Meg fog ijedni, hogy hol van, de valószínűleg a kabátja után a táskájában fogja először keresni. Persze azért a csínytevő is megbújt bennem, és nem túl eredetien, de összekötöttem a tolvaj cipőfűzőit. Megérdemelte. Legalábbis ezzel nyugtattam a lelkiismeretemet.

Folytatva az utamat, megakadt a szemem valamin; valaki kiment mólóra, de megcsúszott, és éppen esés közben fagyott meg. Természetesen a Dunába esett volna, úgyhogy gyorsan elmentem én is (majdnem gurultam, tényleg tiszta jég volt a mólóra vezető rács), és nem túl ügyesen, de visszahúztam, és mivel nem tudtam eldönteni, hogy ha ebben az állapotban kiolvad, megáll-e, valahogy odavonszoltam a megálló padjaihoz. Csípőre tett kézzel bólintottam, és ezúton is adtam magamnak egy pirospontot. Valakit megmentettem egy tüdőgyulladástól.

Lekukkantottam a metróaluljáróba is, hogy ott is megállt-az élet, és igen. A lejárónál például egy ellenőr szólalkozott össze egy fiatal sráccal, valószínűleg azért, mert nem volt jegye. Odaszaladtam az automatákhoz. Furcsamód csak az működött, amelyiket én akartam használni, az összes többi befagyott. Vettem egy vonaljegyet (kemény 350 forintomba fájt), és a felháborodottan hadonászó fiú kezébe nyomtam, sőt, még rá is szorítottam az ujjait. Azt viszont örömmel vettem tudomásul, hogy a rémes bűzök helyett gyorskaja illata terjeng, hála annak a kis gyrososnak az aluljáróban.

Igazán boldog voltam. Dudorászva mentem vissza az utcára, és mosolyogva figyeltem, tudok-e még valami meglepetés-segítséget végrehajtani. Beértem a térre. Mozgólépcsők, buszok, villamosok, hidegben toporgó emberek, világító ledek sziluettje tárult elém. A nap gyéren sütött be a hatalmas épületek között a téren elhelyezkedő szobrokra, a falon felfuttatott növényen pedig halványan ült a dér. Beleszerettem ebbe a látványba. Mosolyogva hunytam le a szemem, és hagytam, hogy a januári levegő végigmarja a torkomat, élveztem, ahogyan a hideg beleütött a kezembe, és kicsit zsiborgott már. Mégsem fáztam. Valahogy olyan szép volt ez a reggel. Nem akartam, hogy vége legyen. Amikor viszont kinyitottam a szemem, hangosan elzúgott előttem a villamos...