Reggeli kávénovellák

Idő múltán

Kellemes idő volt. A Duna csendesen folyt, a hajók pedig - akár esőcseppek az ablakon - lassan haladtak tova. A nap már javában lefelé tartott, megváltoztatva ezzel az egész város hangulatát.
Én csak ültem a parton, a József Attila szobor mellett.

- Még mindig olyan nincstelennek érzed magad? - kérdeztem, rá se nézve. Tekintetem a budai oldalra szegeztem.

- Igen. Nem változott semmi azóta. - felelte - Pont ugyanúgy nincsen semmim. - válaszolta, és mellőlem apró, karcos sóhaj hallatszott. Ránéztem.

- Pedig saját hazádban olyan tiszteletnek örvendesz, amelynek nem sokan. Iskolákban tanítják a műveidet, majdhogynem szent a neved, saját utcád, tered, iskolád van, és ezzel a szobor testtel még láthatod is mindezt. Így is nincstelennek érzed magad? - fordultam felé, most már teljesen. Ő csak óvatosan megrázta a fejét.

- Nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám... - kezdte mondani - A hírnév nem minden, erre már akkor is rájöttem. - biccentettem.

- Ez igaz. És bár ettől nem kapsz meg régi dolgokat, és nem támad fel senki... - kissé elhallgattam, hogy lássam, hogyan reagál, eszemben sem volt megsérteni -...Attól még van valamid. Becsületed, örökséged, és a lényed. Ebben az új testben nagyobb, mint anno.

- Ezzel a testtel átkoztak meg. - mordult fel - Nem akartam ezt a földi létet.

-...Erre örök életű lettél. - fejeztem be a gondolatot.

- Igen. És hiába a hírnév, nem sok szűrődik ki a Duna partra. Én csak annyit érzékelek, hogy az emberek mindenféle új gépekkel, furcsa ruhákban fotóznak, kérdés nélkül érnek hozzám, egyik szépet, másik jót mond rólam, és rendkívül gátlástalanul bánnak velem. - sorolta. Óvatosan próbáltam a szemébe nézni. Csodálkoztam, hogy így megnyílt nekem.

- Megértelek. Sokan átérzik még azt, amit te. - néztem rá bátorítóan.

- Tehát olyan vagyok, mint mindenki más.

- Tessék? Neem, nem, dehogy! - kapkodtam - Csak... - sóhajtottam - Csak... Van egy... Ilyen... Sablon. Mármint nem mint ember, vagyis de... Ahj, fene. - fújtam ki a levegőt - Nem akarlak megbántani, de az őszinteség híve vagyok: a legtöbb művész élete valamiért roppant tragikus, valamiért a legtöbb tanárnak tanul, vagy éppen jogásznak, szegénységben él, illetve vékony, magas alakok. És ezt inkább nevezném egy ember típusnak. Azonban a te életed toronymagasan rátesz egy lapáttal erre a... Sablonra. - hadartam neki - Ettől nem vagy ugyanolyan, mint a többi. - mosolyogtam rá, hátha viszonozza a gesztust, és talán láthatom az ő mosolyát is. Szomorúan nézett a Dunára.

- Pont ugyanazokat az értékeket képviselem, amiket a többi költő. - monda.

- Akkor nem csapnak ki az egyetemről. - csúszott ki a számon - M-Mármint... Ez is bizonyítja, hogy különbözöl a többiektől, jó értelemben! Hiába vagy pont olyan megosztó személyiség, mint Ady, mégsem azonosítanak vele sosem, mert az élet egy másik területén vagy az. Hiába vagy pont olyan nehéz sorsú, mint Petőfi, közétek áll a kor, így nem azonosítanak vele. Mondhatnám, hogy mindenki egyedi a maga módján, de az nagyon elcsépelt lenne. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy ha születéskor kap mindenki egy követ, amiből gömböt kell faragni, senkinek sem lesz ugyanolyanja. Az egyiknek lesz egy kis sérülés rajta, esetleg az évek során meglökte véletlen, és kiesett egy darab belőle. Mindenki ugyanonnan indul, de senki sem ugyanott végzi.

- Ez bolondság. - közölte kegyetlenül. De nehéz eset... - Na és te? Te is költő vagy? - kérdezte félvárról, bár több élettel, mint amennyivel az előző választ kaptam.

- Költő? Jaj neeem, az nem az én asztalom. - tartottam fel a kezem védekezőn - Én inkább az írói vonalat képviselem.

- Szegény családban születtél?

- Nem.

- Meghaltak a testvéreid?

- Nem.

- A szüleid?

- Ők sem. Jól vannak, hála a jó égnek.

- Szerelmi csalódások?

- Csak egy volt.

- Iskolai végzettség?

- Hála az égnek elmondhatom magamról, hogy jó tanuló vagyok.

- Rosszakarók?

- Nem igazán vannak, vagy ha igen, nem sok vizet zavarnak.

- Anyagi nehézségek?

- Nem volt, és ne is legyen.

- Semmi tragédia nem történt veled? - kérdezte, és tőle szokatlan módon az egész fejét felém fordította. Zavartan vontam meg a vállam.

- Nem, nem igazán. Persze, nekem is voltak nehéz napjaim, de meg sem közelíti az átlag "művész" színvonalat. Talán én ettől vagyok különleges. - mosolyodtam el. Ő csak mereven fürkészett sötét szemeivel - Ettől még lehetek író. - mormogtam neki. Nem válaszolt. Csendben nézett le rám, tekintetét belefúrta az enyémbe. Hosszas csend állt be, autók húztak el előttünk, és hajókürt harsant fel. Felkapcsolták a város közvilágítását, mely bronzosan csillant meg az arcán. Az árnyékok miatt tekintete sötétebb lett, egészen komor arcot vágott.

- Meghallgatnék egyet az alkotásaid közül. - szólalt meg végül.

- Komolyan? - hőköltem hátra, mert nem akartam elhinni, hogy ezt pont József Attila mondja nekem. Biccentett. Nekem pedig széles vigyorra húzódott a szám, majd elővettem a telefonomat, melynek gyér, esti fényében előkerestem a szerintem legütősebb novellámat.

Azóta is kijárok hozzá felolvasgatni. Ő pedig mosolyogva hallgatja. Talán mégsem olyan menthetetlen.