Reggeli kávénovellák

Tapsot neki!

-... Egy jelzés. Egy érték. Egy trófea. Egy kifejezés. - Tímea nyolc évig volt színpadon. Nem volt világhírű (kevés tizenhét éves éri el ezt a rangot), de aki látta, az szerette a játékait. Ám ennek már vége. Timi összeveszett az egyik társával, olyannyira, hogy ott hagyta a színjátszókört, és azóta sem keresett másikat.

A történetünk egy átlagos szombat estével kezdődik. A család mégis egyre izgatottabb: színházba készülnek. Timi kissé nehezen vette rá magát, hiszen pár napja utasította vissza a meghívást a színjátszókör tíz éves gálájára. Nem akart újra találkozni Lacival. Alapjáraton nem volt valami haragtartó, de ez a fiú ugyancsak kivívta a dühét. Á, a tiniszerelem.... Na de, eltértem a tárgytól. Szóval Timi már a fülbevalóját tette be, amikor édesapja szólt, hogy indulnak. Kicsit vicces látvány volt a nagy, pocakos-mackós apuját ingben és vasalt nadrágban látnia, és ettől egy picit a lány kedve is felderült.

A szabadtéri színház tele volt. Szerencsére hamar megtalálták a helyüket. Timi szétnézett: a büfénél halomban álltak sorba az emberek. Elfintorodott. Enni a moziban szokás. A színészeket megtiszteljük azzal, hogy nem nyamnyogunk a képükbe, nem? Hát nem, ugyanis bevillant neki, amikor egy óvodában az egyik kisfiú végig hangosan mogyorót evett az egész előadás alatt. Mondjuk az egy hat éves kisgyerek volt, ezek meg felnőtt emberek..... Taps az ilyenekért.
Tovább siklott a tekintete. Megpillantott egy ránézésre negyven-ötven közötti hölgyet. Annak szőkített haja, bő fazonú trikója és korához abszolúte nem illő rövid farmernadrágja volt. Timinek itt már csak felszaladt a szemöldöke. Egy színházba szépen és elegánsan öltözik fel az ember, nem? Csak a színész vehet fel eltérő, és nem feltétlenül elegáns darabokat. A lány újból végigmérte a hölgyet. Taps neki.
Nemsoká megszólalt a hangosbemondó. Vicces, hogy mennyire nem figyelnek egymásra az emberek. A bemondó néni külön kihangsúlyozta, amennyiben elkezd esni az eső, ne használják az esernyőket, mert azzal másokat zavarnak a szabad kilátásban. Timi nem tudta hogy grimaszoljon vagy elmosolyodjon. Mondjuk nem is volt sok ideje ezen magolni, mert elkezdődött a darab. A cím: Játék a kastélyban. Timi egyik kedvence.

- Min gondolkodsz olyan nagyon? - kérdezte az egyik színész, aki szmokingban terpeszkedett egy fotelben.

- Csak azon gondolkodám... - kezdte a másik - Hogy milyen nehéz egy darabot elkezdeni. - itt a közönség felnevetett. A lánynak jól esett hallani a nevetést. Pontosan tudta, hogy színpadon a legnagyobb kihívás megnevettetni a publikumot. A játék tökéletes volt. Imádták az emberek, és ami még nagyon fontos: a végére már hahotáztak. A dráma a drámában, és a komikus, már-már inkább röhejes szituáció tette olyan különlegessé az egészet, hogy nem véletlenül lett ez Timi kedvenc darabja. Ami két és fél órás. De mintha csak repült volna, olyan hamar telt el az idő. Elhangzott a záró mondat. A fények elsötétültek. A lány felállt és elsőként kezdett tapsolni. A többiek is követték a példáját. A színészek visszaszaladtak a színpadra. Tímea szíve csordultig volt örömmel. Olyan jó érzés volt! Hiába a közönség soraiban ült, mégis úgy érezte, szárnyal. Imádta. Imádta, hogy a taps szól. Imádta, ahogy a sok idegen ember, akik lehet nem is egy városból valók, együtt mosolyognak, és együtt csinálnak álló vastapsot. Mintha mindig ezt gyakorolták volna. Egy-két... Egy-két, egy-két... Egy-két, egy-két... Csodálatos!

- Így hát, hölgyeim és uraim... Tapsot neki!