Reggeli kávénovellák

A Tiéd

Akármilyen kicsi a ház, akkor is miénk. Lehet, hogy a politikai rendszerünk nem a legjobb, lehet, hogy a magyar egy morgós nép, de ahol vagyunk, ami minket képvisel, annál nincsen szebb.

Nincs gyönyörűbb annál, mint mikor a júniusi nyáron látod magad előtt elterülni a hatalmas rétet, a magas kukoricást, a világító napraforgómezőt. Megszólít az alföldi szél, és nem zavarnak a dolgos méhek, vagy a messze elzúgó kamionok. Tudod, hogy ez a tiéd, tudod, hogy neked van, és hogy te vagy neki. Az arcodat melengeti a napfény, és kellemes érzés jár át, ahogyan érzed, hogy egy fali festményen is lehetnél, olyan ez a pillanat. 

Láttad már az őszi Bakonyt? Az is mesébe illő, és már csak a mézeskalács házikó hiányzik onnét. Tudva, hogy milyen ősi föld, tudva, hogy előtted betyárok vágtáztak végig az erdőn, és költők jöttek ide merengeni, te, mint egyszerű ember, egyszerű magyar, ismét új értelmet adsz a helynek. Színes ágak ölelnek körbe, a meleg színek összes árnyalata előtted táncol, amihez a madarak biztosítják a tökéletes muzsikát. És te csak csendben vagy, netán a madarakkal fütyülsz, és csak elmerülsz abban, ahogyan a színes leveleken át-átsüt a nap, veled halad, ahogyan sétálsz a kis, enyhén kitaposott erdei ösvényen. 

Vagy voltál-e igazán gyerek, mikor leesett a hó? Mentél szánkóval, és lezúgtál a dombról? Teljesen lefőttél, sőt, néha meg is fáztál, de mindig megérte. Milyen jó is volt, senki sem bánta, amikor a kezébe ütött a hideg, vagy mikor korcsolya híján a sima talpú cipővel mentünk a jégre. Ne tagadd, tudom, hogy mikor kicsi voltál, állandóan összetörted, beleugrottál a közepébe, és csak élvezted, ahogyan recseg a talpad alatt. Hiába szóltak rád, direkt a hóban mentél, hiszen olyan jól ropogott, ráadásul jó nagy orra lett a cipődnek, mire kimásztál a járdára. Persze tudom én, hogy már nagyobb vagy, és ezekből csak annyi él még, hogy a magyar tél (általában) hideg, és havat kell lapátolni, csúsznak az utak, és a fél ország nem cseréli le a nyári gumit télire. 

Jártál már tavasszal Szegeden? Semmi sem mutatja jobban a világ felébredését, mint mikor a szegedi utcák virágba borulnak, a Tisza tisztán csillog, és nem olyan tompán, mint mikor befagy. Ahogyan a madarak hangos beszélgetésbe elegyedve szállnak el a folyó felett, és itt - ott már néhány kisebb csónak sziluettje is kirajzolódik. A térkövek között apró gaz, a házak falán moha nő.

Milyen az, amikor kiszabadulsz a nyári Balaton partra, és újraéled mindazt, melyet megannyi magyar regény megörökített már; mezítláb a parton szaladgálni, lógatni a lábadat a mólón, csendesen nézve, ahogyan a nap fénye megcsillan a magyar tenger vizén, elveszni a végtelen horizontban, a fagylaltos bódétól a lángoshoz menni, jeges limonádét inni, mindezt távol a megszokottnak hitt valóságtól. Átszellemülve hallgatod az embereket, a sirályokat, miközben a tekinteted a távolban lévő vitorlásokat pásztázza. Kezedben hideg ital van, és a nagy, nyári melegben a pohárra kicsapódott pára lassan folyik le, majd találja meg végső helyét melletted, a régi mólón. Kellemes szellő fúj, melytől a nádas halk dúdolásba kezd, és felfogod: ez a te valóságod. A te otthonod, és mind a tiéd.

Láttad már a budai macskaköves utcákat? Milyen szépek is azok, főleg mikor kinyitnak a kisboltok, vendéglők, és a fekete utcakövet színes ruhák, táblák üzletek fogják közre. Ott járkál a mini várbusz, és mint tintapaca a papíron, úgy kéklik bele az utca színkavalkádjába. Elfog a városi nyüzsgés szeretete, a tudat, hogy nem vagy egyedül. Kisgyermek sírás, és
nevetés hallatszik, te pedig elveszel a látványban, ahogyan a nap besüt a nagy, régi épületek közé. Legalább ez a tünemény ingyen van. És innentől nincs is szükséged bármilyen szuvenírre. Ez bőven több, mint elég.

Sétáltál már az őszi Debrecenben? A főtér tele van élettel, a lemenő nap fénye pedig megcsillan a Nagytemplom híres arany csillagján. Végtelen sárga és kék színek mindenhol - hiszen a villamos is elzúg néha. Feliratok kapcsolnak fel, és még több szín tárul eléd; mintha nem is ősz lenne. A távolból zene szól - a közeli utcában egy férfi játszik a hegedűjén - szépen húzza. Az idilli képet nem húzza keresztbe mentősziréna, kiabálás, észvesztés. Csak a közeli fiatal csapat nevet fel hangosan. A nap lassan lemegy, és a főteret csak a boltok, bárok, és a közvilágítás tartja fényárban - hajnalig.

Tudod-e milyen érzés a Hortobágyon zárni a napot? Ülni a fűben, és hallgatni a tücskök alföldi nótáját, miközben a tekintet elvész a narancssárgás, rózsaszínes, lilás égbolt látványában. Körbeölel a fű, a gaz, a távolból pedig rozsdás tehénkolomp hallatszik. És ekkor oly békés vagy te is, mint a táj.

Mentél már ki éjszaka egy párszáz fős kisfaluban? Láttad már tisztán a csillagokat? Ha sokáig nézed őket, elszédülsz, és olybá tűnik az egész, mintha te magad is köztük lennél. Sőt, te pakolgatnád őket mintába, hiszen ez is a tiéd. Ami magyar, az az enyém is, tiéd is. Olyan csend az, olyan nyugalom, melyet nem találsz meg mindenhol a nagyvilágban. A csillagok alatt tiéd az egész mindenség, de nem vagy egyedül, hiszen az éppen melletted lévő házban egy kislány sóhajtott, magára húzva a biztonságot jelentő takarót.

És bár a csillagos ég mindenhol pont ugyanolyan gyönyörű, te mégis csak a magyar ég alatt leszel az, aki most. Igazi magyar.