Reggeli kávénovellák

Esti percek

Hm. Kábé nyolc órám maradt a tizenhetedik évemből. Mi történt? Hát... Voltam az állatkertben dolgozni. Együtt voltam a párommal, és egy éve lesz, hogy xboxozok. Vonatkozott rám a gyerekkedvezmény, és Paráliában is jártam. Ahj de imádtam azt a helyet! Megszületett a két kiscicánk, Nils és Jana. Még mindig Woodyékkal alszom, Disney meséken élek, és végre már tudom, mi akarok lenni. A tizenegyedik évfolyam végén járok, jövőre érettségi. Jeee. Fura ez a születésnap dolog. Főleg a tizennyolcadik. Anyuék azt mondták, nem változik majd semmi. De mégis... Amolyan... Gyermekkori lezárás. Ajándékok, a luxus, hogy anyu kér időpontot a fogorvoshoz, kevesebb teher, vagy felelősség. Az eddigi legnagyobb felelősség az volt, hogy tanuljak meg gondoskodni a kisállataimról, és ami azt illeti, ez még mindig hagy kívánnivalót maga után. Sokkal több dolgom lehet majd. Egyedül menjek el új személyit csináltatni... Vagy esetleg a következő választáson egyedül vonuljak be a kis fülkébe, úgy érezve, hogy az én szavazatom is számít. Nem akarok felnőni... Nem akarok tizennyolc lenni. Leszek inkább újra tizenhat! Persze nem tudhatom, mi változik majd, a szülinapom holnap lesz. Mégis elszorul a torkom. Nem azért, mert öregszem, hanem mert fizikailag felnőtt leszek, és tartok attól, hogy mások azt is elvárják, hogy lelkiekben az legyek. De... De én gyerek akarok maradni. Le akarom csöpögtetni magam fagyival, kakaót inni kávé helyett, emlékérméket gyártani ahol csak járok, ölelni a cicákat, kifeküdni a fűbe, úgy enni, hogy még a homlokom is vajas, vagy éppen délben felkelni.
Persze tudom én... Hogy nagyon sok felnőtt nem tart rendet a szobájában, nem tud főzni, megcsinálni egy adóbevallást, vagy nem tudja, mikor született Arany János. Valamiért ez a tizennyolc éves kor mégis egy titulusnak számít, amolyan bármit megtehetek formátumban. A korosztályom örülne, hogy ők bizony többé nem függenek a szüleiktől, ők bizony ihatnak alkoholt, ők bizony bemehetnek a dohányboltba, és belenyomhatják a kasszás néni arcába a személyit, hogy ők bizony tizennyolcadik életévüket betöltötték. Hát... Nagyszerű. És én pont ezek miatt érzem visszamaradottnak magam. Én átölelem a szüleim, puszilgatom őket, hálás vagyok nekik, és eszem ágában sincs megválni tőlük. Ilyenkor félek igazán.... A saját lábamra tudok állni? El tudom érni, fel tudom építeni mindazt, amit ők? És persze a társadalmi nyomás... Nem tudom. Én csak... Szeretnék négy szelet sütit. Vagy ötöt. Mindenkinek egyet. Mindegyikbe egy-egy gyertyát, és egy boldog kívánság elsuttogásával elfújni azt. A többiekkel együtt. És azt szeretném... Hogy álljon meg az idő, és éljem újra ezt a tizennyolc évet, mielőtt tovább lépek.