Reggeli kávénovellák

Édes érzések

Kinga csendesen, zsebre dugott kézzel sétált haza az utcán. Fáradt volt, egész nap dolgozott, nagyon várta már, hogy hazaérjen. Lófarokba fogott haja minden lépésénél himbálózott jobbra-balra, lila pulóverének zsebében meg-megcsörrent az előkészített lakáskulcs. A nadrágja koszos volt a térdénél, elesett a minap, megbotlott. Nem hiába, a nővére bakacsa volt rajta, ami kicsit nagy volt az ő lábára. Csak az arca nem volt beszédes. Eltakarta az egészet az utcai álarca, ami egyszerű fapofa volt. Semmi mosoly, vagy nevetőránc szép szemeinek sarkában. Elegáns, halványlila szalag tartotta oda, és talán ez a halványlila szalag volt az egyetlen, ami aprócska jelet adott a lány személyiségéről.

Megállt a pékség előtt. Levette a táskáját, és kisebb kutuakodás után elővette a bolti álarcát. Illedelmes mosoly virított rajta, olyan, amivel megköszönjük a kiszolgálást, vagy amivel megkérdezzük, hogy merre van a tejfölös polc. Kinga kedvesen köszönt, mikor belépett. Az eladó a kasszánál csak intett egyet. Neki is hasonló álarca volt, mint Kingának, és bár rajta volt a kedves "eladó mosoly", mögüle folyamatos morgolódás hallatszott ki.

- Elnézést... - kezdte a lány, mire az eladó azonnal közbevágott a mosolygós álarc mögül:

- Nem nézem el. Mit akarsz? - morogta - Nemsoká bezárunk, én már mennék haza, gyorsan találd ki. - szúrta oda, a mondanójának és az arckifejezésének ellentéte pedig egészen groteszk jelenetet idézett meg. Kinga nem zavartatta magát; tudta jól, hogy a képmutató álarcok mögött sokkal több érzelem bújik meg, mint amennyit egyetlen merev, mozdulatlan színházi maszk képes lenne átadni. Noha ahhoz is hozzá volt szokva, hogy a legtöbben tartják magukat az aktuálisan felvett személyhez, és csak ritkán kacsintgatnak ki mögüle.

- Csak egy cukros brióst szeretnék kérni. - szólalt meg végül a lány, tökéletes illedelmességgel és kedvességgel a hangjában - pont úgy, mint amit elvár az ember egy lágy, mosolygós arctól. Az eladó morogva vágta be a papírzacskóba a süteményt, Kinga fizetett, aztán sietve távozott; még a végén szegény alkalmazott tovább marad a pékség területén, mint ameddig nagyon muszáj. Elpakolni is csak a pékség előtt tudott, és már éppen vette volna vissza az utcai álarcát, amikor ráköszönt Emma, akivel ugyanarra az egyetemre járnak. Kinga azonnal felvette a társalgó színházi maszkot. Ez már sokkal élénkebb mosolyt villantott, és érdeklődőbb szemekkel csillogott. Ennek ellenére nem sok kedve volt a lánnyal beszélni. Fáradt volt, és bár Emma is ugyanazt az álarcot viselte mint ő, tudta, hogy be nem áll majd a szája.

- Szia! Rég láttalak! - ölelte meg Kingát - Nem bánod, ha egy darabon elkísérlek, ugye? - kérdezte, de a választ meg sem várva már bele is kezdett a mondókájába - Jaj képzeld, van ez a Dénes, és jaj annyira cukorfalat, meg ma azt mondta, hogy jobban áll, ha ki van engedve a hajam! - ecsetelte. Kinga csendben hallgatta. Arcát Emma felé fordította, hogy úgy tűnjön, mintha érdeklődne, közben pedig ahhoz is fáradt volt, hogy szépen elmagyarázza, hogy most a legkevésbé vágyik bárki - legfőképpen az ő társaságára. Zsebre vágta a kezét, és a kulcsait piszkálta. Nem szólt egy szót sem, csak csendesen hallgatta, ahogyan Emma megállás nélkül mondja a magáét, és fel sem tűnik neki, hogy a másikat egyáltalán nem érdekli, amit mond. De hát hogy is vette volna észre, amikor az álarc miatt ebből az érdektelenségből nem látszott semmi?

Szerencsére a két lány nem sokáig tartott egy irányba, Kinga legnagyobb megkönnyebbülésére. Amint hallótávolságon kívülre került, hatalmas sóhaj hagyta el a száját, és bár az kellett volna cserélnie az álarcát, már egészen közel járt az otthonához. A kulcsok csilingelve jelezték a házikónak, hogy a lány hazaért, az pedig fáradtan esett be a bejárati ajtón. Hanyag mozdulattal kapta le a fejéről a színházi maszkot, és nagyokat ásítva állt neki levenni a pulóverét.

- Jó estét, Babám. - köszönt neki a párja, Kinga pedig minden fáradtságát, hanyagságát, és képmutatását elfelejtve mosolyogva fordult meg, és ugrott a szerelme nyakába, minden álarc nélkül.