Reggeli kávénovellák

Fejjel felfelé

Képzeljünk el egy olyan világot, ami majdnem szöges ellentettje a miénknek. Mindenki kedvenc évszaka a tél, a gyümölcs szóra pedig az emberek első gondolata a papaya. A Mikulás nyáron jár, egy szál piros alsógatyában, a gyönyörű és csinos lányok pedig bundás nagykabátban. Az óvodába az országok vezetői járnak, a gyerekek pedig az Országházba. A középosztály meg gimibe. Mindenki annyi pénzt kapna, amennyiért megdolgozott, így az utcák tele lennének hajléktalanokkal. A drágakövek az utakon lennének, nem is lennének drágák, ellenben a zokni, a harisnya és a kesztyű milliókat érne. Nem lennének komoly technológiai eszközök, a legdurvább a Nokia 3310-es lenne és azt is önvédelmi eszközként tartanák számon. A diploma és a doktori cím nem jelentene titulust, mert azt átruházták a kimaxolt jóságfüzetre, olyanra, amit a bölcsiben szoktak teleragasztani "ügyes vagy" matricákkal meg kiskutyás pecsétekkel.

Én egy jómódú polgár vagyok. Tisztességgel bejárok a gimnáziumba, amiért jó és élhető fizetést kapok. Ma reggel elmentem a pékhez kenyérért, még mielőtt becsengetnek. Az utcán mosolyogva sétáltam, és hallgattam az embereket. Itt mindenki értelmesen beszél és társalog, média hiányában pedig az emberek lejárnak az utcára filozofálni. Kicsik és nagyok is. A pékhez érve megráztam a fejem. Ejnye, hát már megint lentebb ment a kenyér ára! Ez már mindennek a legalja! Sóhajtva mondtam el az eladónak, amiért jöttem, illetve kértem egy kést is. Az készséggel adta ide nekem, én pedig precízen vágtam fel három kis darabra a tárcámból előhalászott pénzérmét. Hát már nem tudom kisebbre vágni, hova csökken még ez az ár?!

Kiérve mosolyogva emeltem meg a kalapom az utánam következő kisfiúnak.

- Szépséges jó napot kívánok Önnek fiatalúr! - mire ő is illedelmesen leemelte a kalapját, és vidáman visszaköszönt.

- Magának is, legyen szép napja, jóságos uram! - rikkantotta, majd belépett utánam a kis üzletbe. Mosolyogva néztem utána. Az ajtó mögött egy hajléktalan férfi kuporgott.

- Bocsásson meg jó uram, de nem tudna adni nekem egy szelet kenyeret? - kérdezte reménytelen, gyűrött arccal.

- Még mit nem! - szörnyülködtem el - Azért tartasz ott, ahol vagy, mert nem tettél eleget az életedért! Pedig a gimnázium ingyenes, de ha még arra sem futotta, hogy segélyt kérj a gyerekektől az Országházban, hát tudjon rá! Mindenki maga alakítja az életét. - szidtam le. Amaz gyorsan összekapargatott néhány aranyrögöt, gyémántot, rubin meg zafír darabkát, és azt felém nyújtva esedezett újból.

- Csak egy szeletet! Ezekért cserébe! - könyörgött, és megcsörgette a kezében lévő köveket.

- Nekem az nem kell, szúrja ki velük a zokniját! - szidtam le - Inkább jöjjön velem a gimnáziumba, menjen fel az igazgatóságra, aztán meglátjuk, mit kezdenek magával! - nyújtottam a kezem, mire a kövek kiestek a kezéből, és megragadta az én kezemet. Így indultunk el. A cipőm talpába beleálltak a kisebb-nagyobb kristályok. Ejnye, hát milyen dolgot végez itt az utcaseprő?

A középiskola épületéhez érve végignéztem az embereken. Mindenkin szövetkabát virított (öltöny csak a Parlamentben lévőknek jár, az oviban meg póló és halásznadrág az elfogadott), sok-sok könyv volt a kezekben, és mindenki fején ott volt a kis kalap, melyet illedelmesen meg kellett emelni, ha valakivel találkozik. Éppen ezért egy negyed órán át csak emelgetjük a fejfedőnket, hogy mindenkit illendően köszönthessünk. A hajléktalan férfi szégyellősen bújt ki a hátam mögül. Az emberek szájhúzva néztek rá. És rám is. Én pedig csak a mögöttem álló felé fordultam, és jó magasan megemeltem a kalapomat előtte. A többiek csak néztek, de hát az illem az illem, ők is így tettek. A koszos férfi kiszáradt szája mosolyra húzódott, majd felbátorodva kiáltotta:

- Az igazgatóhoz jöttem! Tanulni, dolgozni akarok! - néma csend. Majd hatalmas zúgolódás kezdődött a tömegben.

- Nahát!

- Milyen bátor!

- És önként jött! Milyen nagyszerű ember!

- Azonnal szóljatok az igazgatónak!

- Van valakinek egy kabátja számára?

- Csodálatos! - ilyen és ehhez hasonló dolgokat hallottam ki, mire büszkén igazítottam meg a szorosan kötött sötétkék nyakkendőmet. A hajléktalan rám nézett, és hálásan fogta meg a kezemet.

- Köszönöm, jóságos jóuram! - mosolygott rám.

- Magának, önállóan is pont ennyibe került volna bejönni ide. - mondtam, mire megrázta a fejét.

- Nem. Mert ha nem uraságoddal jövök, elzavarnak.

- Ez butaság. Ha valaki tenni akar az életéért, és nem mások jóindulatára bízza magát, az ebben a társadalomban abszolút támogatandó. Melyik évben él Ön? - vetettem oda szórakozottan, mire valami olyasmit mondott, hogy "egy másik világban", én meg csak nevetve fordultam a társaim felé, akik addigra előkerítették az igazgatót, és még egy szövetkabátot is szedtek valahonnan. Felkapták a férfit, és eltűntek vele a hatalmas épületben. Én pedig csak néztem utánuk, mosolyogva néztem az égre, majd le a földre. Felvettem egy apró zafír darabot.

- Szép. Vajon erre is máshogy néznének az emberek, ha valaki támogatná? - mormogtam, majd zsebre vágva a követ, magam is elindultam az épület belseje felé.

S az egyetlen megmaradt kérdésem, drága polgártársaim, hogy eme történet reális volt, vagy utópisztikus?