Reggeli kávénovellák

Van belőle másik

Kicsiként szinte mindent tönkretettem. De egyik sem volt szándékos! A rongybabámnak leszakadt a lába, a farsangi maszkomnak elszakadt a kalapgumija, a kedvenc bögrémnek letört a füle, a pulcsimnak elromlott a cipzárja. Nem direkt csináltam ezeket.

A rongyabámat nagyon szerettem, minden éjjel vele aludtam! Csak hát álmomban ráfeküdtem, megfeszült és elszakadt. A farsangi maszkom gumiját amúgy is anya egyik régi kalapjáról szedtük le, várható volt, hogy nem húzza sokáig. A bögrém.... Na jó, azt bevállalom, hogy véletlenül (nagyon fontos, hogy véletlenül) lesodortam az egyik figyelmetlen pillanatomban. A pulóveremet pedig sietve vettem fel, amikor kimentem az udvarra, és kiesett a cipzár egyik foga. De ezek mind felesleges kifogások. Mert mindig. Van. Másik.

Ebben a hitben nőttem fel. Vigyáztam én a cuccaimra, de csak olyan ímmel-ámmal, anyagiakban nem szenvedtem hiányt, így semmi sem volt pótolhatatlan. Van másik bögrém, rongybabám, pulcsim. Anya mindig mondta, hogy nem jó amit csinálok, hogy igenis mindenből egy van, és vigyázzak a dolgaimra. De anya, miért? Van belőle ezer meg száz, bármikor megszerezhetek egy másikat, ami ugyanolyan sorozatgyártmány.

December volt. Éjszaka. Egészen pontosan negyed tizenegy. Bent ültem a szobában és forró teát szürcsölgetve néztem a tévét. A meleg körbeölelt, a kanapé anyaga finoman simult a bőrömhöz.

Csak egy csattanás volt. Egy bögre törése a kemény járólapon. És egy tompa puffanás. Ijedtemben a tea kilöttyent, de nem zavart. Később feltörlöm.

- Anya, jól vagy? - szóltam ki a szobából, miközben felálltam a kanapéról. Semmi válasz. Sietve mentem ki a konyhába, ahol ott feküdt anyám, körülötte pedig porcelánszilánkok. Nem folyt vér, de a helyzet magáért beszélt.

Aznap éjjel édesanyámat mentő vitte el.

Bevitték, mert még bíztak abban, hogy meg lehet menteni az életét, és pár nap múlva mosolyogva hagyja el a kórház épületét.

Tévedtek.

Szívinfarktus. Az végzett vele. Vele....

Megtörve értem haza. A bögre darabjai még mindig szanaszét hevertek a földön. Csak néztem. Ők még látták. Ezek a hegyes, éles darabok látták Őt utoljára. Nem én. És akkor jöttem rá. Semmiből. Nincs. Másik.

Mai napig, amikor kimegyek a temetőbe, és letisztogatom a sírt, meg hozok új virágot, indulás előtt mindig csak állok, és, mint a feddésre váró gyerek, lehajtott fejjel elsuttogom:

- Anyu! Anyu, igazad volt! Semmi sem pótolható.... Miért nem hallgattam rád, amikor olyan sokszor figyelmeztettél? Megmondtad.... De én, mint a rossz gyerek, csak akkor jöttem rá az igazadra, amikor elvették tőlem azt, ami leginkább pótolhatatlan, amiből nincs még egy.

Téged, anya.