Reggeli kávénovellák

Koronap

Két hónap után először mozdultam ki a lakásból. Igaz, csak azért, hogy fogorvoshoz menjek, de az is szép út, pláne a külvárosból. Furcsa volt. Amikor megtudtam, hogy a maszk használata kötelező a buszon, akkor megörültem: végre felhúzhatom a kendőmet az arcom elé, pont úgy, ahogy a banditák szokták, és senki nem szól be érte! Vicces volt, mert elraktam a rendes, egészségügyi maszkot is, mégis, amint beértem a megállóba, azonnal felöltöttem a legújabb cosplayemet. Örömmel láttam, hogy máson is van maszk, így engedve a birkaeffektusnak, megnyugodtam.

Amikor felszálltam a buszra, már kezdte zavarni az orrom, hogy az anyag állandóan súrolja. Az utasok kilencven százalékán volt valamilyen arctakaró eszköz, és meglehetősen furcsa volt. Eddig ilyenekről csak a scifikben olvastam, most meg tényleg mindenki anoním módon pampog. Belegondoltam, hogy most akkor bárkit le lehet fotózni, mert úgysem lehet felismerni az arcát? Ez a gondolat tökéletesen lefoglalt. Aztán felszállt a buszra egy rokkant hölgy. Ekkor láttam meg, hogy ezeknek a maszkoknak milyen hatása van; mindent eltakar - kivéve a szemet. És az a sok megvető pillantás, amihez még a száját sem kell lássam, hogy tudjam: szánakoznak, megvetik.

Érdekes ez a maszk dolog. Az emberek bizonytalanok, állandóan körbenéznek, biztosan nem lóg-e ki a sorból, mindenkin ugyanúgy ott van a kis egészségügyi szövetzsepi, mint rajta. Van a haspólós lányon, és az idősödő papán is. Van, aki még a téli kesztyűjét is előásta - hiszen ha jelzel, megfogod a kapaszkodót.

Érdekes ez a maszk dolog. Egyszerre nyomja el, és hozzá fel az ember igazi valóját. Mert a szem a lélek tükre.