Reggeli kávénovellák

Az élet szép, nem?

"Posztold ki a képet, hogy mindenki lássa, milyen szép és boldog életed van, közben pedig nem is ilyen vagy." ezzel a szöveggel töltöttem fel az új profilképemet. A képen mosolygok, mögöttem a tenger, a hajamat pedig lágyan fújja a szél. Minden tök jó, nem pislogok be és nem látszanak a szeplőim sem. A szemüvegem nem csillan be, a szám nem remeg meg, és még a hajam is elfogadható a szellő ellenére. De hát ez tök jó, nem? Egy ilyen frankó képpel tuti mindenki tudtára adom, hogy én bizony tengerparton nyaraltam, és hogy milyen jó nekem. Persze nemsoká jöttek is a lájkok, meg a "Jaj de szép nagylány vagy", "Jó ez a frizura", "Igazi gyönyörűség lettél!" kommentek. Örültem neki? Ööö.... Valahol, mélyen biztos. Mármint, én tudom hogy készült ez a kép.

- Apa várj már, össze-vissza áll a hajam! - próbáltam valami emberi külsőt ölteni, tekintve, hogy kezdtek sokasodni a felhők egy kicsit távolabb, a vihar szele viszont már ideért.

- Jó, de igyekezz már, mert nincs kedvem megázni. - morogta apu, aki a fényképezőjével guggolt előttem.

- Na, most jó! - csúsztattam a hajamba a napszemüvegem.

- Kincsem, vedd ki azt a szemüveget a hajadból! Hülyén néz ki, hogy kettő van rajtad! - szólt közbe anyu. Ja hát igen, mert alapból is pápaszemes vagyok. Sóhajtottam.

- Jól van anyu, addig fogd meg. - nyomtam a kezébe fáradtan a napszemüvegem, aztán vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem természetesen mosolyogni a kamerába. Apa kattintani kezdett. Jött a szél, közben valaki arrébb lökött, hogy a móló végére mehessen, anyu áradozott, hogy milyen szép lánya van, öcsi meg menni akart fürdeni, amíg nem akar leszakadni az ég. Hát ja. Így készült el a profilképem. Épp ezért éreztem hülyeségnek, hogy mindenkit átverve valami kamu képet teszek fel magamról. Mármint, jól néz ki még minden, de nem igazi. A mosoly erőltetett, a fejem búbján az egyik tincset függőlegesbe állította a szél, az arcomon meg látszik az indulat, hogy mindjárt nyakon csapom azt, amelyik arrébb lökött. De persze ezeket csak én látom. Visszakerestem a galériában. Találtam egy régebbi képet. Teljesen random volt. Nem volt beállítva. Anyuval mindketten belenevetünk a kamerába egy koncert közepén. A háttérben a színpad és a táncoló alakok látszódnak, némelyik kicsit elmosódva. Az arcunkon látszik a sok színes fény, a szemünk feketének tűnik, mögöttünk éppen egy pár csókolózik, de a nevetés őszintébb volt, mint bármi ebben a hamis világban. Úgy döntöttem, inkább ezt a képet töltöm fel a közösségire "Az élet szép, nem?" szöveggel. Érdekes, erre nem jött annyi lájk, a hozzászólások nem voltak annyira pozitívak. Miért várja el mindenki, hogy egy virtuális oldalon hamis embereknek adjunk magunkról hamis képet? Baj, ha valaki a profilképén bandzsít? Vagy látszik a sok pattanás? Esetleg az a kép a szobájában készül, nem valami ultraszuper helyen? Egy kedves hozzászólás mégis érkezett. Anyu volt az: "Imádlak Kicsim!" nem volt sok minden, de nekem többet ért, mint az összes dicsérős komment együttvéve. Azonnal letettem a telefont, átmentem a másik szobába, és jól megölelgettem, hogy nagyon szeretem, és örülök, hogy van nekem ő, aki nem hamis, és igazabb, mint bármi a világon.