2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Fleur

Halálhíred megelőzött

Tökéletes diszharmónia. Ahhoz tudná leginkább hasonlítani, mikor egy amatőr, s méghozzá roppant tehetségtelennek bizonyuló zenekar kezd játszani, a hangszerek pedig lágy dallamok helyett borzongást keltően összerezzennek. Volt már ilyesmiben része, még jónéhány évvel ezelőtt, egy ízléstelen párizsi kávéházban. Nem tartozott a sikeres döntései közé betérni oda, azonban utólag visszagondolva inkább tűnik mulatságos emléknek, mintsem kellemetlennek. Tulajdonképpen nem is igazán a hol, és a hogyan számított, hanem a pillanat; ők ketten. A férfi először látogatta meg őt Párizsban, ha az emlékezete nem csal, s csaknem tizenöt éve annak. Milyen fiatalok is voltak! Fiatalok, hiúak, naivok; békésen és boldogan balgák. Talán ez túlzás, töpreng, ő maga sosem volt ostoba, még csak annyira fiatal sem: Adél már átlépte a harmadik ikszet, mikor megismerkedtek ők ketten. Ők ketten. Pontosan hét esztendeje nem ejtette ki a szeretett férfi nevét a száján, nem képes, sem hajlandó, s már a gondolatától is görcsbe rándul a gyomra. Pedig ő erős nő, ezt maga is tudja, s mondogatja neki Dodó is elégszer. De van, amihez nem elég erős az ember, még ha akar, sem lehetne. Nehéz ép idegekkel, még inkább ép szívvel egy, amolyan tökéletes diszharmóniában élni. Merthogy ilyen volt a szerelmük; a távolság olykor rettenetes vágyat és légüres hiányt csiholt kettejük közé, mikor viszont együtt voltak, szenvedélyes veszekedések és békülések sorozatában égtek. De ez valóban így volt tökéletes, Adél olybá érezte, egymásnak teremtődtek, vagy, ahogy a férfi mondta egyszer, egymás gyilkosainak. A legszenvedélyesebb szerelem volt, annyi bizonyos, s jóformán semmi nem álhatott közéjük, annak ellenére sem, hogy Adél már megismerkedésük évében is férjes asszony volt. Mindazonáltal látszatházasság volt az övék, Dodó egyébként a férfiak iránt érdeklődött, így hát tényleg nem volt, ami őket elválasztaná. Akkor mégis hol romolhatott el az igazi varázs? Talán a hajóúton, amelyre Dodó fizette be kettejüket. Talán ott pecsételődött meg végleg a sorsuk; vagy minden fájdalom, amelyet egymásnak okoztak meg volt írva előre? Adél ezt sosem tudta megítélni. Csak egy megtört, gazdag, párizsi asszony, aki rossz embert szeretett. De ugyan mégis számít ez ennyi év távlatából? Talán igen, talán nem.

Budapest fényei halványan szűrődnek be a sötét szobába. Épp csak leheletnyi ragyogást csókolnak az asszony arcára; vékony szemöldökére, bús-bágyadt szemére, orrának ívére, keskeny ajkára. A fény aztán az egyre fakuló, aranybarna tincsek közé, a hajába simul – mondhatni, sugárkoszorút fon, ha költőtől kívánunk idézni –, ahogy Adél lassan kibontja kontyba rendezett frizuráját, majd komótosan kifésüli. A tincsek a hátára gördülnek, éppúgy, mint számlálhatatlan évvel annak előtte; mintha újból hajadon volna.

Dodó lép a szobába. Az asszony éppen csak rápillant, a fésűt visszateszi az asztalra. A tükörbe néz – az egyre öregedő arcára –, a tükörből pedig Dodóra.

– Emlékszik még rá? – kérdezi aztán.

– Hogy felejthetném – jön a sóhajjal kísért felelet. – Sokat gondol rá, igazam van, Adél?

– Sokat – ismeri el vonakodás nélkül. – Főleg, mióta végleg otthagytuk Párizst. Itt minden csak őt idézi bennem.

– Tudja, hogy muszáj volt eljönnünk.

– Tudom. – Egy rövid ideig némán elnézi, ahogyan férje leveszi a nyakkendőjét, majd ingét, s aztán ismét megszólal. – És valóban igaz lenne? Tényleg..?

– Tényleg. Erről ír minden napilap.

Adél hallgat. Jóllehet nem tudja, mit feleljen, ám nem is igen vágyik semmit mondani, hagyja, hadd folytassa Dodó, ha akarja.

– Holnap lesz a temetés – így Dodó. Adél további hallgatását követően bizonytalanul így folytatja: – Szeretne elmenni?

Az asszony csak némán fejét rázza, végül feláll, átül az ágyra. – Aludjunk.