2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Ano

Valamikor a német lovagrend alapításának századában élt egy angol, nemes család az Északi-tenger partjainál. Bettina, és apja Harold, a vén özvegy, zömök termetével, állandóan borostás állával, vörös hajával, és sötétzöld szemeivel teljesen kitűnt az átlagos, angol emberek közül. Ők és szerencsétlen, a néhai úrihölgy voltak egykoron a Morpheus család, akiknek vagyona azon a bizonyos vidéken, ahol éldegéltek meglehetősen híres volt hatalmasságáról. Birtokukon nem egy gyönyörű ménes találta meg az otthont, a rengeteg ló mellett marhákat, disznókat, sőt néhány baromfit is tartottak még, ezeken kívül növénytermesztéssel is foglalkoztak, hatalmas területen termesztettek főleg gyümölcsfákat, amiknek árnyékában nevelkedett a gyermek, és ahol olykor-olykor elmerenghetett az ember egy, s másról. Persze nem volt elég a területet, s a vagyont megteremteni mindehhez. Ugyanis kellettek olyan emberek akik értenek is a bizonyos állatokhoz, vagy növényekhez. A birtokon három tucat épület volt csak olyan emberek számára fenntartva, akik nem voltak a család tagjai, plusz egy hatalmas palota amiben Morpheusék éldegéltek. A kis Bettina Morpheus anyjáról kapta a nevét, ki rengeteg szenvedés után a saját életével fizetett a gyermekének megszületéséért. Az anya még halála előtt végrendeletet vésett egy pergamenre lúdtollal, amiben világosan megfogalmazta a lányának szánt sorsot. „Harold! A lányunk élje a nemesek dicső életét, étkezzen a hercegekkel, aludjon selyem ágyneműben, és amikor eljön az ideje annak, hogy feleségül menjen, a vő is a királyok életét biztosítsa a legfőbb földi maradványomnak!"- Írta utolsó szavaiban szigorúan a tekintélyes asszony. A gyászoló apa szerelméhez hűen megfogadta ezeket a sorokat, a lányát álomba illő csodák közt nevelte. A finom selyem ruhái mindig, tiszták voltak. Ételei hét különböző távolról hozatott szakács zseniális mesterművei voltak. Az élete különb volt, mint amit egy álmodozó kis lány valaha is el tud képzelni. Az apa büszkén nézett félárva lányára, akiben kedvesének naivságát, gyönyörű arcát, és páratlan eszét látta. Amikor Bettina a mezőn szaladgált oly boldogan, kacagva, mindig látszott a férfi szemeiben, a szilárd jellemét megszégyenítő könnycsepp, mely az elhunyt párjának emlékétől szaladt Harold arcára. Ilyenkor látta maga előtt szerető feleségét, érezte közelségét, de tudta, hogy szerelmét karjai helyett már csak a föld mélyére nyúló gyökerek ölelik. Még is boldogan tekintett a csemetéjükre, mindig elsőbbségesnek érezte lánya vágyait, mint a saját szükségleteit. Nem volt ritka az sem, hogy éjt nappallá téve dolgozott, egyedülálló apaként egy ekkora méretű birtokot fenntartani sem volt éppen könnyű. De tűrte, sőt élvezte, büszkén nézett a tükörbe reggelente, és remélte, hogy a csillagok egyikéről szíve választottja tekint le rájuk. Nézi, ahogy a kis Bettina nagy lánnyá érik, ahogy szőke haja egészen csípőjét cirógatja a gyenge szellőben, ahogy ezüstös kék szemei a lelkek legtisztábbját rejti, ahogy fehér bőre kipirul apja szavai hallatán, s a vörös ajkai futnak sebesen az ég felé. Harold gyakorta intézte fohászai nyájas hang leejtését az istennőjének tekintetéhez, imádkozott, hogy láthassa kiért halt. Egyedül remélni tudta, hogy életének egykori értelme édes lelkével, le-le pillant, mert ha valaki nem látta, hogy Betti milyen gyönyörű volt, az el sem tudja képzelni. Nagyjából tizenhét esztendős lehetett az ifjú nő, amikor apja először javasolt számára udvarlót. Egy daliás, német nemest, dús, barna hajjal, szúrós, sötét szemekkel, kinek dagadó izmainál, egyedül egoja tornyosult magasabbra. A lány egy ideig nagyon örült a kedves bókoknak, drága ajándékoknak, és forró öleléseknek, de a szerelem nem tartott sokáig. A fiatal férfi hamar kiábrándult belőle, és rideg szavaival egyszerűen darabokra törte a szívét. Ez volt az első eset, hogy az álomvilágban élő Bettina nem kapta meg amit akart, de messze nem az utolsó. Annyira sok szerelmi csalódás kövezte ki életét, hogy már-már nem is igazán hitt a házas életben, a szabadságnak hódolt, íjászkodott, vívott, de a naiv gyermek még meg-meg csillant szemeiben, imádott éjszakánként kiszökni, s egy magas sziklán hanyatt fekve a csillagokat bámulni. Lehet, hogy pont ennek köszönhetően maradt ugyan az a boldog ember, mint aki kislány korában volt. Mindez idő alatt szépen, lassan szinte nővé érett a lányka, kereken húsz, és fél éves volt, mikor Haroldnak is kimerte jelenteni, hogy nem hisz a párkeresésben. Viszont apja nem hagyhatta, hogy az ő lányára ne találjon rá a szerelem, ezért folyamatosan mutatta be a szebbnél szebb, gazdagnál gazdagabb kérőket a föld minden tájáról. Harold az egyik nap hírt kapott a környékre költözött új gazdag, szőke hajú, díszes öltözetű, edzett, bátor, enyhén disztiváns,