2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Hadúr

Ki nem hunyó emlékfoszlány

Évekkel utána...

Létezésem mindig egy álomvilág volt, hol masszív, hol gyöngébb, de sosem a valóság táplálta azt, ezért is omlott össze, akár a kártyavár. Mindenki életében fordulhattak már elő sorsdöntő pillanatok. Hirtelen érkező, mindent felforgató történések, melyek hol jobb, hol rosszabb irányba terelhették létezésünk. Esetemben ilyen kétszer is bekövetkezett. A sors festőművésze komor és sötét színekkel dolgozott akkor, de mindkét alkalommal szándékosan, vagy szándéktalanul, kihagyott egy foltot a vásznon, az volt az én boldogságom. Amolyan halovány derengés volt a sötét alagút végén. Egyfajta kijárat lehetett a keserűségből vagy maga a befejezés. Máig sem feledtem azt a napot. Hogy is tehettem volna. Nem voltam képes rá, tán nem is állt szándékomban, hiszen akkor jelent meg elsőnek ő. Váratlanul toppant az életembe, elindítva bennem valamit. Angyalként ereszkedett alá, egyenesen bele a sötétségbe. Olyan volt, mint egy sosem nyugvó napsugár a borongós égbolt mezején. Játszva szelte át a fellegeket, hogy végezetül éltető fényét a lentieknek ajándékozhassa. Idejében jött. Felkarolt és végső pillantásával többet nyújtott felém, mint lehetett volna, a reményt. Minthogyha gyanította volna, hogy mire van szükségem. Fiatal és esetlen gyermek voltam egyedül a nagyvilágban, apró fehér folt a sötét vásznon. Olyan, aki elvesztette mindenét és romba döntötték az életét, rákényszerítve, hogy mihamarabb felnőtt korba lépjen. Nélküle nem lennék, nem bírtam volna idáig. A megmentőmmé vállt. Kislány fővel hősként tekintettem rá, úgyszólván rajongtam érte, pedig csak pillanatokig volt a közelemben, aztán ahogy jött úgy is távozott. Csendben és hangtalanul, minthogyha ott sem lett volna, akár kopogószellemek egy romos kastély ódon falai között. Magamra maradtam, de mégsem voltam egyedül, mert attól a naptól kezdve bennem élt tovább. Kisajátítottam magamnak. A szívem mélyén megbújva irányította fantáziám és az álmaim. Akárhányszor behunytam a szemem, ott termett előttem és megmentett újra, újra és újra. Erővel ajándékozott meg, melynek jutalmaként nem féltem, mert úgy hittem, hogy ő majd megóv a borzalomtól. Akkortájt képtelen voltam hova tenni ezt az érzést, ami átjárta a testem és lelkem egyaránt. Butuska és naiv csemeteként lézengtem, meglehet, hogy életem végig az is maradtam, de a reményt sohasem adtam fel. Belekontárkodtam a művész alkotásába, és eleinte remegő kézzel, majd magabiztosan segédkeztem a festmény megalkotásában. A magam képére formáltam, ahol együtt voltunk a saját képzeletbeli világomban, mint társak, vagy netán többek annál. Mily gyerekes lehettem, hiszen a hangját sem hallottam sohasem, egy szót nem váltottunk, mégis... ő jelentette nekem az életet. Színeket varázsoltunk a fakó, borongós vászonra. Teltek-múltak az évek, tovább szépült a festmény, és továbbra sem feledtem őt, a részemmé vált teljesen. Általa nem éreztem azt az árnyékomban loholó valamit, amely folyton-folyvást környékezett, a magányt. Sajnos elkésve jöttem rá, hogy tévedtem. Vágyakozásom utána beton falba ütközött, egyre többször merültem a gondolataimba, azzal a téveszmével, hogy nem kell sokat várni, el jön újra és magával visz, de nem jött el. Folyton az eget bámultam, a kéklő gyönyörtől a megsavanyodott vörösségig, de nem történt semmi sem. Kezdtem levetkőzni a gyerekes énem, jobban mondva betemettem valahová, mivel eldobni sosem mertem. Emléke még úgy sem halványult egy szemernyit sem. A gondolatok és az álomvilág foszladozott ugyan, apró hasadás szaladt végig a képzelet horizontja felett, de az érzés nem múlott. Egyszerűen nem akartam, féltem volna nélküle, de nem ez volt a valódi indok. Szerettem őt. Magam sem tudom hogyan és miért, de szerettem. Talán aznap amikor eljött és megmentett, a gyermeki énemre nagy hatással lehetett. Csodáltam és felnéztem rá, a hősömnek tartottam, melyből elérhetetlen érzelmek kovácsolódtak a végére. Aztán meghalt valami bennem. A festő eltulajdonította a sorsom irányító ecsetet, és újfent sötét színekkel munkálkodott körülöttem. Bíbor és ében fedte le a pompás színeket, megalkotva vele az élet groteszk gyilkosait. Nesztelen osontak a lelkembe, hogy beteljesítsék azt, mit annak idején be kellett volna. Egy csapásra illant el a fény, hogy aztán seszínű szürkeség költözhessen a helyébe. Felejteni kezdtem. Omladozott körülöttem a tévképeimből emelt világ és a reményt sem találtam már. Tudtam, ennyi volt, itt a vége, nem mehetek tovább, elértem ösvényem határát. Fekete masszával töltött hasadék tátongott előttem a mélyben, mindemellett bűntudatom támadt, hogy ezt tettem vele. Becsaptam. A gyötrelem szörnyűbb volt, mint a magány. És akkor, ismét az enyészet markában, tiszta tudatommal telve, hogy immár nincs menekvés megint a képzeletbe fogódzkodtam, egy kósza gondolatba, a kívánságba, bár itt lenne még egyszer utoljára. Kinyitottam a szemem, és ott volt...