2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Peaceman

A buszfordulóban ácsorogva várakozom. A fülemben Attila Dorn hangja bömböl. Nem is a szövegre figyelek, inkább az ütemes dobpergést hallgatom. Alig tudom megállni, hogy ne kezdjek el a lábammal a zene ritmusára dobogni, de mégsem hagyom, hogy magával sodorjon a dal. Itt, a megállóban, az erre járók szeme láttára túl kínos lenne önfeledten dalolászni.

A szombati rajzszakkörömről tartok éppen hazafele. A buszmegálló teljesen kihalt volt körülöttem, de most egy fiú lépdel el az orrom előtt a menetrend táblájához. Ismerem a srácot, ugyanoda járunk rajzolni, de sosem beszélünk. A foglalkozáson szokás szerint csak ülünk a többiek között, az asztal két végén, én meg próbálok minél kevesebbszer felé pillantani. Azt, hogy Lukácsnak hívják, csak onnan tudom, hogy amikor tavaly először jött rajzra, akkor az oktatónk minden hétköznapibb dologról kikérdezte.

Lukács nem néz rám, én is inkább a csizmám orrát szemlélem. Aztán amikor elfordul, megbabonázva figyelem tarkóját verdeső, fekete tincseit, hosszú bőrkabátba bújtatott széles vállait, a ráncot a nadrágján, ahol a terepmintás anyag egy széles gyűrődéssel tűnik el a bakancsa szárában. Az arcát nem látom, talán jobb is. Hiába szoktam már meg, hogy ott van mellettem minden héten, mégis teljesen megérinthetetlen; a vonásai, a mimikája, a keskeny, ezüstös szeme még mindig remegésre késztetik a lábaimat és sztrájkolásra a szívbillentyűimet. Valamiért tetszik ez az érzés, ez az édes szenvedés, hogy mindig látom, találkozunk, de az udvarias köszönésnél tovább nem valószínű, hogy valaha is eljutunk. Ez az átka, ha az embernek a szakköri társai közül tetszik valaki.

Jön egy busz. Nem az enyém. Ez a járat pont a másik irányba tart. A szemem sarkából látom, ahogy Lukács felszáll a buszra. Az ajtó keservesen zörögve csapódik be a háta mögött. Még most is csalódottsággal tölt el, hogy pont az ellenkező irányba lakik, mint én. Vajon csak az én érzelmeim ilyen... gyerekesek?

Tíz perc múlva befut az én járatom is. Homlokomat a piszkos ablaküvegnek támasztva zötyögök hazafelé. Az elsuhanó tájat szemlélve elmélkedem. Az eszem csak úgy ontja magából a jobbnál jobb ötleteket a könyvem folytatásához, ami igazi kincsnek számít a jelenlegi ihlethiányomban. Kár, hogy a laptopomat a kollégiumban hagytam, így legközelebb csak vasárnap este tudom tovább írni a történetet. Addigra meg – amilyen szórakozott vagyok – biztos elfelejtek minden jó ötletet.

A szombat – már ami maradt belőle – és a vasárnap délelőtt hamar elrepült. A kolesz takaros folyosóján ácsorgok a szobám előtt. Odabentről hangos csacsogás és vihogás hallatszik ki. Nem vagyok benne biztos, hogy be akarok-e oda menni. Végül mégis benyitok. A csevegés egy pillanatra abbamarad, majd miközben csuknám be magam mögött az ajtót, érzem, hogy hárman ugranak egyszerre a nyakamba.

- Szia Taluuu! – visítja egyikük a fülembe. Azt hiszem Kamilla az.

- Nagyon hiányoztál nekünk, tudod-e? – Végre elengednek.

- Ti is iszonyúan hiányoztatok nekem – felelem szélesen mosolyogva. Végignézek a társaságon. A szobatársaim nem változtak sokat az elmúlt hét alatt, amíg betegen feküdtem otthon. Kamilla ugyanolyan magas és vékony, Sári haja ugyanolyan vörös, arca ugyanolyan szeplős, Eszter pedig ugyanolyan vidám és hiperaktív, mint amilyen eddig is volt.

Lepakolom a hátizsákom. Jó újra itt lenni, a barátaimmal, a kollégium lelakott szobájában, a hétköznapjainkról dumálni, miközben Kamillát csipkedjük kedvesen azért, mert neki van egyedül párja. De most valami más. Az elmúlt hét eseményeit mesélik nekem. Amikor ahhoz a részhez érnek, hogy Kami hova ment randizni a palijával, teszek egy megjegyzést, hogy húzzam sudár termetű, angyali szépséggel megáldott barátnőmet. Eszter és Sári általában velem együtt kacagnak, míg Kamilla csak szerényen mosolyog, de most mindkettőjüktől csak egy-egy szikrázó pillantást kapok. Ajjaj, érzem, hogy valami gáz van.