2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Nina Stone

Grafit szív

Egy kellemes meleg tavaszi szombatra ébredt Aquincum lakótelepe. Mindig is kedveltem ezt az évszakot, hiszen maga volt az élet. Budapest egyetlen betondzsungele, ahol a természet elengedhette magát és létrehozhatta saját zöldövezetét. A füves domb frissen kizöldülve magasodott a park szélén, a növények kellemes virágillattal nyomták el a bejövő szmog szagát. Örömmel vágtam át a ligeten, miközben a madarak boldog csicsergése jelezte a kikelet tényleges ittlétét. Meglepően sokan kijöttek a jó időben. Gyerekek kacagása visszhangzott a játszóterekről, miközben kutyák ugatva ugráltak újonnan megismert barátjukkal. A focipálya felől idősebb fiúk örömittas gól kiáltásai és a bőrlabda jellegzetes csattanó hangja is csatlakozott a zsivajhoz. Szinte teljesen elfeledteti az emberrel, hogy pár méterrel arrább már a forgalmas 11-es főút húzódott.

Tekintetemmel gyorsan felmértem a terepet egy üres pad reményében, amit két idős hölgy társasága mellett meg is leltem. Egy pillanatra lehunytam a szemem és élveztem az arcomra vetülő napsütést, amely nem csak melegséggel, de energiával is feltöltött. Hallgattam, ahogy az asszonyok az unokájukkal dicsekedtek, miszerint a kis Nórika sorban hozza haza a kupákat a táncversenyekről, és Pistike kitűnő tanuló harmadikos létére. Jókat mosolyogtam, ahogy szinte versengve próbálták minél jobbnak beállítani a gyerekeket. Bizonyára nagyon büszkék lehettek rájuk. Sajnos ezt a sajátjaimról nem mondhatom el. Tulajdonképpen nem ismertem egyik nagyszülőmet sem. Bár elvileg az anyai nagymamámtól örököltem a rajzkészségemet. Talán ő megértett volna, ha nem is szavakkal, akkor műalkotásokkal. Bármit megadtam volna, ha egyszer találkoznék egy hozzám hasonló csodabogárral. Akkor nem érezném magam ennyire kívülállónak ebben a világban.

Felsóhajtva pillantottam vissza a valóságba, ahol mindenki boldognak tűnt, még akkor is, ha legbelül nyomta valami a lelküket. Miközben jómagam a nap huszonnégy órájában egy két lábon járó tömény depresszió lehettem. Nem azért jártam feketében, mert nem szerettem a színeket, vagy a halált vártam. Csak ez az árnyalat, amiben kényelmesen éreztem magam. Elrejtett, nem vetített a középpontba, amit amúgy sosem szerettem, mivel a figyelemmel párhuzamosan csak negatív emlékeim maradtak. Néhány diverzáns osztálytársam nagy elkeseredésére, inkább a láthatatlanságot választottam, mintsem hogy kitegyem magam újabb és újabb verbális bántalmazásnak. Mondjuk, őket ez sem gátolta abban, hogy a bajt keressék, mindig találnak valami okot, hogy beleköthessenek a másikba. Ilyen ez a világ, megpróbál eltaposni, mint egy férget. Mindig az erősebb fél nyer, a gyengébb elhullik, akár csak a természetben. Ha reinkarnálódnék, lefogadnám, hogy akkor is a tápláléklánc aljára kerülnék. Igazából már annak is örülnék, ha legközelebb egy olyan családba születnék, ahol az apám nem egy alkoholista vadállat. Biztosan köze volt hozzá, amiért ilyen elfuserált lány lettem, aki csak tűr és hallgatja, hogy mekkora egy nulla. Apám sosem értékelte a rajzaimat, a kreativitásomat, aminek folyton hangot adott. A művészet számára nem érték csak egy hatalmas nagy maszlag, ami a sznob milliomosok hobbija. Nekem viszont az egyetlen olyan dolog, ahová elmenekülhetek a gondjaim elől. Megannyi frusztrációtól segített megszabadulnom, ha kiadtam magamból. Milyen világ az, ahol rejtegetni kell a képességeinket? Vagy, hogy azért bántanak, mert másban vagyunk jók?

Megráztam a fejemet és igyekeztem a jelennél maradni, hiszen nem azért jöttem, hogy lelkem zavaros mocsarába merüljek. Alkotni akartam az engem körülvevő megannyi inger hatására. Elővettem táskámból a lapokkal teli mappámat, majd hosszas kotorászást követően ujjaim közé került a grafitceruzám és a radírom. Ki kellett ürítenem a fejem mielőtt neki álltam volna egy portrénak. Bemelegítés gyanánt az egyik bokrot kezdtem el felvázolni. Gondosan ügyeltem a levelek pontos szögeire, melyet precíz árnyékolással lehetett a legjobban kivitelezni. Amint végeztem, a figyelmem egy cseresznyefára terelődött. A törzsével kezdtem, majd tüskés füvet vetettem az aljára, ezután következett a virágba borult lombkoronája, amely egy óriási rózsaszín vattacukorra emlékeztetett. Akaratlanul is éreztem az epres ízét a számban, amiről egy kellemes emlék jutott az eszembe. Még egészen kislányként ettem azt az édességet, amikor születésnapom alkalmából elvittek a szüleim a vidámparkba. Megállt a kezemben a ceruza, ahogy visszaemlékeztem. A szívem is összeszorult, hiszen akkor még boldogan és normálisan életünk. Mi változott, ami hagyta idáig fajulni a dolgokat? Miért kell mindennap félelemben hazatérnem? Anyám hitt abban, hogy apám gyógyítható, hogy az elvonókúra és a pszichológus segíteni fog neki. Ő kitartott mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, ahogy azt Isten előtt megfogadta. Mélyen tiszteltem ezt az erőt, harcot és szeretetett, amit a férjéért tett. A helyében én már rég elhagytam volna, hiszen nem kell eltűrni az ütéseket csak azért meg esküt tett. Ilyen elvakult dolog lenne a szerelem? Hella, már megint elkalandoztál!