2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Kate

Ketten egyedül

A legtöbb ember azt hiszi, hogy őrült vagyok - jobb esetben simán csak annyit mondanak, hogy bolond -, pusztán azért, mert különbözöm tőlük.

Pedig nem sokkal vagyok másabb.

Ugyanúgy élem a saját életemet, ahogy a legtöbb ember. Eszem, iszom, alszom és szeretek, ahogy bárki ezen a földön. Sok ember számára bizony ez is meglepő, de még nekem is vannak érzéseim.

Bár úgy gondolom, hogy az se lenne baj, ha nem lennének. A szociopaták is éppúgy emberek, ahogy én vagy mások.

De hát ítélkezni is emberi dolog. Mostanra már nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak rólam. Sajnálom őket, amiért olyannyira hiányzik belőlük az empátia, hogy megpróbáljanak a helyzetem mögé látni. Nem azt mondom, hogy érteniük kell engem, csak fogadják el, hogy éppolyan ember vagyok, mint ők. Én is tudok teljes életet élni – lehet, hogy teljesebbet is, mint a többség, bár ez eléggé nézőpont kérdése.

Az én nézőpontomból teljes életet élek.

Bár szó, mi szó, mikor reggel egy ismeretlen helyen keltem, konkrétan a semmi közepén, eléggé megrémültem attól, hogy ismét a feje tetejére fog állni az életem, de azt hiszem ezt már megtanultam kezelni és gyorsan átlendülök rajta.

Legalábbis remélem.

Éppen egy kietlen puszta közepén ücsörgök már harmadik órája egy buszmegállóban. Kezdem azt hinni, hogy erre nem is járnak buszok. Azt sem tudom, hogy egyáltalán melyik államban lehetek, sehol sem találtam egy táblát, a telefonom pedig csontra le van merülve.

Sóhajtva előveszek egy kis papír fecnit a zsebemből és kihajtogatom.

„Sajnálom, Eathan. Kérlek, menekülj messze."

Mindössze ennyi áll benne.

- Mégis mi a francot műveltél, Oliver? – kérdem sóhajtva.

Ez az átka, ha valakivel egy testen osztozol, nem tudtok túl hosszú párbeszédeket lefolytatni.

Körülbelül tíz éves koromban bukkant fel Oliver. Először megrémültem, amikor egy képszakadás után olyan dolgokkal vádoltak meg, amiket meg sem tettem – vagyis a szemükben megtettem, de valójában Oliver volt az –, de a kezdeti pánik után igazából könnyen elfogadtam a dolgot. Sosem bántam, hogy osztoznom kell a testemen Oliverrel, nem olyan rémes dolog disszociatív személyiségzavarral élni, mint ahogyan azt sokan elképzelik.

Nélküle mondhatni üres lennék.

Ő ez én mentsváram.

Szörnyű gyerekkorom volt. Testileg és lelkileg is sokat bántottak, én pedig nem tudtam magam megvédeni, de Oliver igen.

Mindenkitől megvédett. A nevelőszüleimtől, az osztálytársaimtól, a tanáraimtól; mindenkitől.

Oliver teljesen az ellentétem. Magabiztos, borzasztóan szarkasztikus, hirtelen haragú és erőszakos. Sokan mondták, hogy Oliver elég diverzáns és kifejezetten kellemetlen társaság, de csak azokkal bunkó, akik bántanak engem. Én tudom, hogy ő egy jó ember, hiszen csak meg akar védeni. Ő adott nekem önbizalmat és miatta nem kell félnem többet semmitől sem.

Teljességgel megbízok benne, még akkor is, ha sokszor menekülnöm kell a tettei miatt.

Fél éve éltünk Dallasban, ahova egy Kansas melletti kisvárosból menekültünk. Általában azért kell menekülnünk, mert hirtelen felindulásból tönkretesz valamit, kórházba juttat valakit meg ilyenek. Normál esetben már börtönben lennénk, de Oliver nem hagyja, hogy feladjam magam, mert fél, hogy nagyon tönkretenne a börtön.