2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Fallon

- Nadia ébresztő!!!- üvöltött fel anyám. Szerintem az egész szomszédság erre kelt minden hétköznap.

- Fent vagyok, nem kell többet kiabálnod!!- válaszoltam valamivel halkabban.

Kissé fáradtan kikászálódtam az ágyból, és elhúztam a sötétítő függönyöket. A szoba megtelt halovány reggeli fénnyel. Apró mosollyal az arcomon elvettem az ágyam végéből az előre kikészített ruhámat, és átöltöztem. Utáltam neccharisnyát viselni, úgy éreztem benne magam, mint a kötözött sonka, de így könnyebben be tudtam illeszkedni. Elvettem az éjjeli szekrényemről a fésűm, és a tükör elé sétálva bontottam ki a hajam. Alaposan végig mértem a tükörképet. Ebben a ruhában kicsit hasonlítottam a kaliforniai lányokra, azonban még így is jól látszott mexikói származásom. Csupán az arcom meletti, rövidebbre vágott vérvörös tincsek másították meg kicsit a kinézetem.

Végig néztem a tükör szélét díszítő képeken, minden évben a szülinapomon ragasztottam fel egyet, hogy lássam hogyan változom. A könnyeim kicsordultak mikor megláttam a kisgyerekkoromban készült fotókat, nagyon sokat kínlódtam a túlsúly miatt, és ez mély nyomot hagyott bennem. A mai napig utálom a testem, de mindig emlékeztetem magam arra, hogy milyen hosszú utat jártam be, és mennyit sikerült fogynom idáig. A legtöbb ember a helyemben felejteni akarna, én azonban emlékezni szeretnék a múltamra, a szenvedéseimre, hogy ösztönözzön a további kilók leadására. Emlékeznem kell még akkor is, ha minden reggel sírok emiatt. Letöröltem a könnyeimet, majd a kedvenc képemre siklott a tekintetem. Igaz, hogy még a quinceanera - m alatt készült, de imádtam, eszembe juttatta azokat akik szeretnek és azt, hogy milyen csodálatos volt nőnek érezni magam, ha csak egy napra is. Volt még egy valami abban a képben ami különlegessé tette, jelképezte az egyetlen dolgot amire büszke vagyok, mégpedig, hogy hű vagyok mexikói gyökereimhez bármi történjék is.

Jobbnak láttam, ha most már abbahagyom a nosztalgiázást, mert a végén még elkések a suliból. Felkaptam az iskolatáskámat és lesiettem anyuhoz. Ő már türelmetlenül toporgott a konyhában.

- Jó reggelt! - köszöntem.

- Neked is! Siess, egyél egy müzliszeletet, vedd fel a csizmád, és indulunk! - adta ki az utasításokat.

Meg csináltam amire kért, aztán indultunk a suliba. Mikor odaértünk elköszöntem anyukámtól és mosolyt erőltetve magamra megindultam az ismerős épület felé. Próbáltam pozitívan hozzákezdeni a naphoz, de ennek ellenére elfogott az aggodalom és az idegesség amint beléptem az iskola kapuin. Mindig ez történik, annyira meg szeretnék felelni a többieknek, hogy nem tudok vidáman itt lenni, nagyrészt a barátaim közelében is feszült vagyok. Mikor elértem az osztálytermünket remegő kézzel nyomtam le a kilincset, majd hatalmas mosollyal köszöntöttem a bent lévőket. A kamu mosoly egy pillanat alatt valódivá vált, ugyanis feltűnt, hogy már a padtársam is megérkezett.

- Hali Nadia! - köszönt mikor leültem mellé.

- Szia Avery! - öleltem át futólag.

Felkuncogott a cselekedetemen, és megajándékozott egy félmosollyal. Avery nagyon ritkán jelzi ilyen formában a boldogságát. Ő nem az a fajta aki szeret beszélni az érzéseiről, vagy kimutatni őket, viszont ennek ellenére kegyetlenül őszinte lány. Ő legjobb barátom, mellette igazán önmagam lehetek, stressz nélkül. Pár percig csak csendben néztem a mellettem ülő gyönyörű lányt, ahogy próbálja megigazítani rakoncátlan, sötétkék tincseit, amik hiába rövidek mindenfelé állnak. Szeretnék olyan magabiztos, erős és szép lenni, mint amilyen ő. Gondolatmenetemből a becsengetés zökkentett ki. Padtársam a szemét forgatva pakolta elő a felszerelését, én pedig sóhajtva követtem a példáját. Mindketten utáltuk a matekot, főleg így első órában.