2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Pillangólány

Egymás szemébe

Már jó ideje sétálok a szakadó esőben. A ruhám teljesen szétázott, a hajamból facsarni lehetne a vizet. Mégis egyszerűen nem tudok megállni. Csak megyek előre, céltalanul. Semmit nem akarok elérni ezzel. Egyszerűen csak próbálom összekaparni a még ép gondolataimat. De ez nem olyan könnyű. Az agyam folyamatosan zakatol, még a hideg eső sem tudja lehűteni. Nem bírom kiverni a fejemből a szavait. Képtelen vagyok felfogni mi történhetett. Az egyik pillanatban fogja magát és megcsókol, a másikban meg... Értelmetlen. Hiába az egész pedig csak azt akarom, hogy végre minden a helyére kerüljön és kitaláljam mi legyen ezután. Jó pár gondolatmenetet és eshetőséget végigfuttattam már:

Talán hazakéne mennem és tanulnom. Holnap dolgozatot írunk bioszból.

A cuccaimat persze otthagytam a suliban. Mindegy majd holnap hazahozom. Ha egyáltalán megyek és nem fázok meg, hisz már jó ideje sétálok az esőben. Akkor majd Evelyn elhozza, biztos megteszi ,ha megkérem rá. Igen így fogok tenni.

De minden egyes tervemet felül írta, ami ma történt. Nem tudtam egy értelmes ötletet kigondolni, mert mindig ugyanoda lyukadtam ki. Beszélni Daniellel.

Minden középiskolás lány életében létezik az a bizonyos srác, aki megdobogtatja a szívét. Egyesek a sportolók, mások a rosszfiúk után epekednek. A harmadik tábor meg a művész fiúk után kajtat remélve, hogy azok egyszer csak múzsájukként fognak tekinteni rájuk.

Daniel Greenwood nem volt egyik se. Nem volt tagja a focicsapatnak és nem cigizett az igazgató által diverzánsoknak nevezett arcokkal a mosdókban. A festésben pedig kimondottan pocsék volt. Nem is nagyon tudtam sosem beazonosítani, hogy hova tartozik. Daniel az Daniel. Aki a mindenkivel kedves és mindig lehet rá számítani. A vitakör egyik oszlopos tagja még akkor is, ha sosem tudtam elképzelni, hogy komolyan összevesszen valakivel.

Minden közös emlékünk élénken él bennem. Még az első találkozásunk is, 2 évvel ezelőtt.

*

Aznap reggel szokásomhoz híven késésben voltam. Elaludtam, nem szólalt a vekker, de amúgy is vagy hajnali háromig animét néztem. Ilyenkor pedig átkozom magam, amiért mindennap elkések. Ahogyan ezen a reggelen is. Miután végeztem a saját magamon való dühöngéssel, gyorsan magamra kaptam valami ruhát. Aztán rohantam ki a konyhába elrakni az ebédemet. Apám a kapkodásomat látva igyekezett nem röhögni, de a színészet a családunkban mindig is borzasztóan ment.

-Nevess csak. Már megszoktam -morogtam.

-Időben le kéne feküdni Poszátám!

-Én esküszöm időben le akartam feküdni csak...

-Elkezdtél egy részt a Code Geass-ből aztán még egyet, mert egyszerűen nem tudtad abbahagyni-fejezte be helyettem a már jól ismert kifogást.

-Túl jól ismersz apu-mondtam és adtam egy puszit az arcára elköszönésként.

Az út a suliba rohanással kezdődött, de a buszt még így sem sikerült elérnem így folytatódhatott a katasztrofális reggelem. Gyalog indultam el reménykedve, hogy még időben beérek Mrs. Kesey bioszórájára. A múltkor ki akarta velem takarítattni a terráriumot csak mert közvetlenül vele egyszerre értem be a terembe. Bűbájos egy nő nem?

Pont akkor csengettek, mikor beléptem az Appalosa High épületébe. Rohantamna szekrényemhez, hogy kivegyem a könyvemet és közben csendben imátkoztam, hogy történjen valami csoda és robbanjon le a biológia tanárnő kocsija. Bár most jut eszembe, hogy láttam az autót a parkolóban...A fenébe!

Már a laborba vezető folyosó végén jártam. A cuccaim nálam voltak és Mrs. Kesey édes hangját sem hallottam a teremből kiszűrődni így biztos voltam a sikerben. Aztán hirtelen a padlón kötöttem ki.