2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Elisanne Black

A márciusi nap úgy szórta szerte sugarait Elspey fenyőfáin, hogy az iskola ódon falainak mélyedései, amik beszívták az előző napi esőcseppeket, most törött üvegszilánkként ragyogtak a messzeségben. Az udvaron lévő diákok közül Annie Smith cseppet sem tűnt ki, sőt, ami azt illeti, épphogy beleolvadt a környezetébe. Nem volt kövérebb, vagy soványabb másnál, nem sminkelte jobban, vagy kevésbé magát, mint a többi diáklány, sőt, mondhatni mindenben átlagos volt. Péntek délutáni hangulat uralkodott a levegőben, mindenki farmert, pólót és az iskola melgítőpulcsiját viselte, mert a szél hűvös volt. Ha véget ért a héten az utolsó tanítási nap, mindenki átvehette a saját ruháit, és ennél kevés felszabadítóbb érzést ismertek a Fairfawle tanulói.

Jóhírű magániskola volt, legalábbis egy olyan félreeső helyen, mint Elspey. A kisvárost mindenütt fenyőfák ölelték körbe, és régi, talán még a viktoriánus időkben épült házakon kívül lassan modern épületeket is húztak fel a macskaköves, néhol elég rossz utak köré. A lány végzős volt, utolsó, hatodik évét töltötte itt. Megigazította hidrogénszőke, válligérő haját, aztán szemét körbefuttatta az udvaron. A bátrabbak le mertek ülni a hűvös és nyirkos padokra, de a legtöbben inkább az ácsorgást, vagy a kényelmes sétát választották. A legutóbbi nyáron kiszívatta a haját, mert a természetes, barnás színét már unta.

Nem messze tőle Raffaél Leblanc ült, kezében rajztömbbel. Körülötte gólya lányok sokasága állt, rajongva, és nézték, hogyan dolgozik, de a fiú ügyet sem vetett rájuk. Egy nyírfacserjét vázolt fel, elfeledve a külvilágot, és szokása szerint távolságot tartva mindenkitől, aki megzavarta volna a fejében élő idillt. Kétség kívül a világ legszebb férfiúja volt, még ha nem is a szokványos értelemben: leginkább egy ókori szoborra hasonlított. A vonásai tökéletesek, és szabályosak voltak, egyedül a szeme az, ami zavarba ejtett mindenkit körülötte: a pupillái sosem fókuszáltak senki élőre, csakis arra, amit ő harmónikusnak, és szépnek talált. Ennek pedig nem felelt eddig meg egy lány sem, legyen az színésznő, modell, vagy bármely egyszerű osztálytársa.

Legendák és pletykák keringtek róla, hogy nem képes szeretni, vagy csupán önmagát, igaz, hogy ezt leginkább azok a lányok terjesztették, akik sikertelenül próbálkoztak nála. A fiú végre letette a ceruzáját, és szemét végigfuttatta az udvaron, ám pillantása - szokás szerint - nem akadt meg senkin. Végül unottan sóhajtott egyet, aztán merengőn a távolba nézett, valamerre a hegyek felé. Annie odasétált, és megállt előtte, éppen ott, ahol a fiú nézett valamit.

Raffaél arca egy pillanatra bosszúsra változott, aztán pillantása ismét elkalandozott, valamerre, a távolba, ahol a lány halandó, unalmas, sőt, a fiú szemével nézve valószínűleg zavaró külseje nem takarta ki előle a természet szépségét. Ezutóbbi már hozzásokott ahhoz, hogy a srác olyan unalmasnak találja őt, hogy rá se bír nézni, és nem vette zokon. Ez nem ellene szólt, senkit nem nézett egy pillanatnál tovább, talán a tükröt kivéve. Kissé hullámos, aranyszínű hajába belekapott a szél, és az arcára sütő napfény kirajzolta dús, hosszú szempilláit. Arcán sosem láttak még borostát, feltehetően azért, mert minden áldott reggel alaposan megborotválkozott.

– Jössz a kirándulásra? – kérdezte, hogy a kínos csendet megtörje valamivel. Csak egy biccentést kapott válaszul, a másik látszólag nem igazán törődött vele. A szokásos márciusi kirándulást idén is megszervezték, mint minden egyes évben. Ilyenkor Elspey fenyőerdejeit járták be, és körülnéztek a városban. Igaz, ez a gólyák számára lett szervezve elsősorban, hiszen újat nem mutattak sosem, mégis, a legtöbb diák már csak azért elment, hogy megússzon egy napot. Idén pedig hétfőre volt esedékes, tehát a legtöbbek órarendje szerint a legnehezebb napra tűzték ki.

A sziporkázó fény aranyra festette Raffaél haját és szempilláit, enyhén napbarnított bőre megrándult a tökéletes arcán. Szeme egy pillanatra megállapodott Annie-n, de szokás szerint a pillanat nem tartott sokáig. Lenge, fenyőillatú, hűvös tavaszi szellő legyintette meg őket, mintegy hírnökeként a kirándulásnak. Az idő pedig mintha felgyorsult volna...