2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Vladimir

Gyula ráérősen szemlélte a polcon felsorakozó vodkás üvegeket. Úgyse volt közönsége, hisz hétfő délután nemigen akadt járókelő, aki egy sarki Coop eldugott folyosóján alkoholos italokat nézeget. Így hát egyedül maradt a tekintélyesen sorban álló termékekkel, amik fennhéjázva hirdették márkajelzésüket, szinte már az ember arcába tolva a Royal feliratot.

A mogyorós, vagy a sima? Gondolkodott magában, mintha egetrengető nagy kérdés lenne. Félrebillentett fejjel, kitrikusan összehúzott, résnyi szemekkel méregette az üvegbe zárt mérget.

Jó lesz a sima. Határozta el magát, gyenge karját felemelve, azzal a szándékkal, hogy magához veszi az italt. Ujjai bosszúsan tapintották a levegőt. Minek teszik majdhogynem a legfelső polcra ezt? Indulatosan fújt egyet, zilált haját félrecsapva szeméből. Lábujjhegyre állt, és nyújtózkodva próbálta megkaparintani a kiszemelt zsákmányt. Úgy érezte, mintha a vodka gúnyosan méregetné őt, mintegy kárörömmel. Háh, törpe.

Már éppen azon volt, hogy egye fene, megelégszik az olcsó tablettás borral, ami szemmagasságban van, mikor váratlanul egy kar fonódott a vállára, és mindennemű erőlködés nélkül leemelte a hőn áhított italt.

A szíve egyből mintha a torkába ugrott volna. Úgy érezte, menten szívrohamban távozik el az élők sorából. Ez meg hogy a fenébe került ide? És miért ilyen jó az illata? Próbálta nyugtatni fel-le emelkedő mellkasát, de közben rájött, mindennemű próbálkozás hiábavaló lenne. A fiú szórakozott félmosollyal nézett le rá. Épp olyan volt a tekintete, mint aki tisztában van vele, hogy milyen hatást gyakorol az emberre. Kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, mire Gyula észbekapott.

Gyorsan elvette a felé nyújtott üveget, és mindkét kezével szorította, nehogy még zavarában eldobja itt. Régen nem került hozzá senki ilyen közel, elszokott ő már a testi kontaktustól - még ha az annak egy ily sekélyes formája is volt. Viszont két gyönge vállán még mindig ott érezte a másik fekete széldzsekibe bújtatott karjának érintését.

- Kösz - nyögte ki végre nagy nehezen, a szürkéskék íriszekbe bámulva. A másik csak elmosolyodott, és miközben elengedte a fiút, végigsimított a karján. Energikus léptekkel tovább ment, de Gyula szíve még mindig kalapált. Szája teljesen kiszáradt, ezt akkor vette észre, mikor nyelt egyet. Még mindig utána bámult, ki ezt művelte vele.

Akinek aranyszínű hajkoronája ekkor félrelibbent, ahogy hátratekintett hirtelen. Amint tekintetük találkozott, hangtalanul felnevetett. A gödröcskéi ellentmondtak fekete, elvont öltözékének, talán pont ezzel az ellentmondással lopta be magát a szívébe.

Az egész egy pillanat volt csupán. Az ismeretlen aki hurrikánként érkezett, már el is tűnt.

És mindent felforgatott.

Az előadó kopott padjában ülve akaratlanul is elkalandoztak az ember gondolatai. Gyulának egyszerűen nem fért a fejébe, hogy mennyire kell valaki életének kisiklania, hogy tanárként kössön ki egy egyetemen, filozófiát oktatva másnapos fiataloknak, akik csak azért jöttek erre a szakra, mert a semminél ez is jobb. Mostanában attól félt, húsz év múlva ő áll majd a katedrán, s tekint szembe ezzel a közömbös, nyálcsíkoktól tarka arctengerrel.

Ajtócsapódás rázta fel ekkor a bódult társaságot. Egy emberként fordultak hátra, megragadva az egyetlen hullámot unalmuk állóvizén. A jövevény csak állt egy percig az ajtóban. Hanyagul magára aggatott, egyöntetűen fekete ruhái tanúskodtak arról, hogy minden bizonnyal kapkodva készült el. Tekintetét végigfuttatta az emberseregen, de végül egy valakin állapodott meg.

Gyula nem akart hinni a szemének. Elvégre ő nem egy gagyi tiniregényben élt, mégpedig ami most történt vele, határozottan nem illett a valóságba. A pofátlanul jóképű srác a kisboltból, éppen mellé vágódott le. Szőkés loboncát kisöpörve arcából, csibészes mosollyal meredt a kővé dermedt fiúra.