2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

W

Két éve, hogy nyugdíjaztak. Kidobtak, mint egy elhasznált ócskaságot, aminek többé nem lehet hasznát venni. Az idősek otthona lett az én személyes szeméttelepem, ahol a világ kedvére megfeledkezhetett rólam.

Ez a hátulütője annak, ha az ember lánya nem tervez előre, csak folyóba hajított palackként úszik az árral. Hogyha még csak nem is próbál kivergődni a sodrásból a biztonságos partra. Csupán akkor veszi észre, hogy életének nagyja elvesztegetett percek sokasága volt, mikor már nem tud ellene semmit sem tenni. Csak visszaemlékezni és visszasírni az elmúlt időket. Mikor még fiatal volt, és nem fáradt el egy egyszerű lépcsőzéstől. Mikor még nem kellett az éjszaka közepén álmatlanul hánykolódnia az ágyában a barátnője horkolása miatt.

Hörögve nyomtam bele a fejem a puha párnába, és a fülemre tapasztottam mind a két kezem. Zsófia hortyogása azonban, a természet minden törvényének ellentmondva, ettől csak még hangosabbá vált. Kívülről úgy festhettem, mint aki bele akarja fojtani magát a tollpárnába, a helyzet kinézete pedig az idő előre haladtával egyre jobban tükrözte a valóságot.

- Hamarosan abbahagyja - nyugtattam magam bizakodóan. - Hamarosan abbahagyja és végre pihenhetek. Hamarosan...

Zsófia következő horkantatását a szoba mind a négy fala visszhangozva verte vissza.

Negyedórával később tikkelő szemmel hajtottam be a szobánk ajtaját. Ennyi időbe telt mire nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból, előkerítettem a papucsom és a köntösöm, és kibotorkáltam a folyosóra.

A kint uralkodó csend szinte tapintható volt, az éjszaka nyugalma pedig szépen lassan rám is átragadt. Percekig állhattam még ott az ajtó málladozó fehér falára meredve, mikor hirtelen végig futott a hátamon a hideg. Összébb húztam magamon a köntöst és kissé szuszogva elindultam a társalgó felé. Ott mindig jólesően meleg volt az idő. Az energiatakarékos lámpák sápadt fénye kísérteties árnyékká változtatta totyogó alakomat a folyosó falán. A homályos fekete ikertestvérem egészen úgy festett, mint egy karót nyelt csapzott madárijesztő. Alakja bizonytalanul remegve hol kilépett, hol beleolvadt a sötétségbe. A síri csendben egyenletesen csoszogó papucsom hangja egészen bántó volt, de ha a némaság védelmében magasabbra emeltem a lábam, a térdem azonnal görcsölni kezdett. Csupán alig pár perce tarthatott éjszakai túrám, mikor a folyosón végén lévő ajtó halkan nyikorogva kinyílt. Hunyorogva bámultam a szobából kilépő szélesvállú alakot. Nem volt meglepő, hogy a gondozók leellenőrizték egyes lakók egészségi állapotát alváskor, de az éjjeli vándor időtől meggörbített hátából azonnal rájöttem, hogy maga is nyugdíjas.

Kíváncsian közelebb mentem, amíg a férfi az ajtó hangtalan behajtásával bajlódott. Mire végzett már csak alig két-három méter választott el tőle. Megnéztem a szobaszámot, majd felidéztem a lakói arcát.

- Jó estét! - köszöntem összeráncolt szemöldökkel.

A férfi egy pillanatra megmerevedett a mozdulat közepén, aztán nagyon lassan felegyenesedett.

- Jó estét! - mondta miközben gyors álmosolyt varázsolt barázdákkal tarkított arcára.

Varga Vilmos volt az. Egy hónapja érkezett az otthonba, és még csak futólag beszéltem vele. Kapcsolatunk kimerült a köszönésnél és az időjárásról való felszínes csevejnél, de már elég sok pletykát hallottam róla. Elbűvölő modorú úriember hírében állt, aki szeretett mindenkivel jó kapcsolatot ápolni, és azt rebesgették róla, hogy fiatalkorában kitűnő táncos és zenész volt. Mindenestre az egyen flanelpizsamája szélét gyűrögetve, kissé rémülten pislogva, inkább tűnt csínytevésen kapott kisfiúnak, mint udvarias úriembernek. Azon gyanúmat pedig, hogy rajtakaptam valamin, csak mégjobban megerősítette, hogy hirtelen a háta mögé dugta a kezeit. Mintha csak el kéne rejtenie előlem markainak tartalmát.