2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Camryn

Felmutattam a bérletemet a sofőrnek, aki csak biccentett, én pedig szemeimmel keresni kezdtem egy szabad helyet. Egy ablak melletti ülésre huppantam, és letekertem a nyakamból a vékonyka sálat. A buszon természetesen nagyon fűtöttek, én pedig nem akartam kiszédülni. A fejemben versenyeztettem az ablakon leszáguldó vízcseppeket hosszú perceken át, és mikor kihirdettem a győztest, pont az én megállóm következett. Jeleztem, sietve visszacsavartam magamra a sálat, majd leszálltam. Felnéztem a felhős égboltra, majd megigazítottam a táskám pántját, és a lakásom felé kezdtem sétálni. Az emberek kerülgettek engem a sietős lépteikkel, volt, aki a telefonba ordítozott, és volt, aki a kutyáját rángatta maga után, hogy haladjon. Csak a szokásos városi élet.

Befordultam a tömblakások újabb során, majd a saját kis lakásom felé vettem az irányt. Felbaktattam a harmadikra, majd előkaparva a kulcsaimat a zsebem mélyéről, beléptem a kellemes melegbe. Finom illatok lengték be a helyet, én pedig boldogan vettem le magamról a kabátomat, és egyéb meleg cuccaimat.

- Megjöttem! – kiáltottam a csendes házba.

- Szia! – érkezett a válasz a fürdőszoba felől, így arra vettem az irányt. Ahogy beléptem, rögtön elnevettem magamat. – Ne nevess! – dünnyögte, miközben az arcát fehér hab fedte.

- Na, és mi van a „no shave novemberrel"? – kérdeztem, miközben elégedetten vigyorogva dőltem neki az ajtófélfának.

A borotváért nyúlt, hogy véglegesen eltűntesse magáról a kis szakállnak sem mondható szőrszálait. – A kis mocskok beszóltak a suliban, és azt mondták, hogy fizetnek, ha leborotválom ezt a borzadályt – magyarázta, miközben rutinosan eltűntette magáról azt az undorítóságot. Kivételesen nagyon hálás voltam a diákjainak, mert tényleg rettenetesen állt neki az a hat szőrszál.

- Szóval képesek voltak lefizetni.

- Pontosan – biccentett, majd sietve leöblítette a maradék habot az arcáról, és az arcszeszért nyúlt.

Felvontam a fél szemöldökömet. – Hát, akkor úgy látszik, hogy én nyerek ebben a hónapban.

A tükörben láttam, ahogy a szemei kikerekednek, a kezei megálltak a mozdulat közben. - Pfuj, ne Hanga, mondd, hogy csak viccelsz!

Az ujjaimmal idegesen elkezdtem dobolni a karomon. - Miért, szőrösen már nem is szeretnél?

Letette az arcszeszt, amivel bekente az arcát, majd sietve összerámolta a kupiját. - Hát, ha szeretnéd, hogy kielégítselek végre csiklandozó szőrszálak nélkül az arcomon, akkor igen. Borotválkozz! Nő vagy!

- Héé, ez bunkón hangzott – vontam össze azonnal rosszallóan a szemöldökeimet. – Olyan, mintha lenéznél!

Vigyorogva felém fordult. Barna szemei játékosan csillogva néztek le rám, kócos tincsei pedig hiába lógtak az arcába, nem zavarta. Mellesleg engem sem. Mellém sétált, majd arcon puszilt. – Tudod, hogy szeretlek! De azért borotválkozz!

Nyakon csaptam, de ő csak vihogva iszkolt a konyhába. Követtem őt, és lehuppantam az asztalhoz, míg Kristóf a sütőbe rakta be az újabb mirelit pizzánkat. Vajon ő már egymaga megevett egyet?

Leült velem szembe az asztalhoz, és elém tolta a laptopomat, maga elé pedig egy köteg papírt húzott. Ahelyett, hogy a gépemen kezdtem volna el pötyögni, egy üres lapért nyúltam. Rá volt írva a jobb felső sarkába, hogy Hajdú Roland, de csak egyszerűen áthúztam, és elkezdtem a jegyzeteimet kiírni a fejemből. Kristófnak nem lesz nehéz dolga kijavítani Roland dogáját. Eleinte szépen írtam a fejemben kialakult cselekményt, aztán eszembe jutottak plusz dolgok, szóval a lap végül egy katyvasz lett, teli nyilakkal, apró jegyzetekkel, és ehhez hasonlókkal, amiket csak én vagyok képes átlátni. Nem egyszer mondta Kristóf, hogy ha a vázlataimat megtalálják háromszáz év múlva, akkor azt fogják hinni, hogy egy új nyelvvel találkoztak, mert annyira rondán írok.