2. KATEGÓRIA: Romantika✓(END)

Zserbó

Harcos

Sötét volt, mint mindig. Minden nappal egyre sötétebbnek éreztem a cellám. A falak és a padló hidegek voltak. Mindent sötét borított és nem éreztem semmi mást az orrfacsaró bűzön kívül. Mit is érezhettem volna? Ez a hely erről volt híres. A levegőben bűz, vérszag, izzadság és hasonló finomságok szaga terjengett folyamatosan. Nap, mint nap. Borzalmas volt és gyűlöltem. A fejem vakarva feküdtem a sarokban, a magamnak lepedőkből összetákolt alvásra való alkalmatosságon. A kis szobában semmi nem volt ezen kívül, csupán egy tál víz, hogy azt ne nekik kelljen adniuk. Tompa puffanások hangja zavarta fel a csendet. Mindenki kiabálni kezdett a ketrecek rácsaihoz ugorva, hogy eresszék ki őket, de ez természetesen nem történt meg. Én már feladtam. Öt éve itt éltem. Nem is akartam elmenni, hisz mit is kezdhetnék én odakint. Fogalmam sincs, milyen a kinti világ, annyit voltam már itt.

A cellámon kinyílt egy kisebb ajtó és az előttem álló férfi egy tálat csúsztatott be. Micsoda moslék. Undorító volt amit kaptunk, mégis oda vonszoltam magamat és elkezdtem kienni a tányérom tartalmát. Amint a sár színű trutymóval végeztem vissza kuporodtam a sarkomba. Ott legalább biztonságban éreztem magamat, nem úgy, mint a cellámon kívül. Nem is cella ez. Sokkal kisebb. Inkább egy ketrecnek mondanám. Minden egyes szegletét jól ismerem, mégis gyűlölöm ezt a helyet. Hallottam, ahogy a főnök és az őrök odakint beszéltek. Arról volt szó, hogy ma kiket eresztenek össze. Amint meghallottam a nevemet elfogott az izgalom. Nem akartam kimenni, mégis bennem volt, hogy megint bizonyíthatok. Megint lehet, hogy én leszek a nyertes. És akkor talán kiszabadulhatok. Hisz mindig kaptam valami jutalmat, ha megnyertem a főnöknek pár menetet. Talán ezúttal megint így lesz. Talán ezúttal valami jó is történni fog velem és nem csak vissza kerülök a ketrecembe, hogy az elkövetkező napokat a sebeim nyalogatásával töltsem.

Hallottam megint a lépteket és egy őr megint a ketrecemhez lépett. Kinyitott és bejött rajta. Egyedül voltam a ketrecben, pedig örültem volna a társaságnak. Nagy nehezen feltápászkodtam. Minden testrészem sajgott. A sorstársaim mérgesen ordibáltak. Nem akarták elhinni, hogy megint én vagyok a soros. Én nem szóltam semmit. Nem én akartam így. Csak némán hagytam, hogy a lánc a nyakamba kerüljön és a férfi egy erős rántással kihúzzon a ketrecből. Ráestem a fájó mancsaimra és mordulva megráztam magam, mire a férfi keze nagyot csattant a pofázmányomon. Nyüszítve hátráltam párat. Nem is rá morogtam, de ez őt cseppet sem izgatta. Ember közelében tilos a morgás. Kivezettek az épületből és átvittek egy másikba. Tudtam mi jön. Fel is voltam rá készülve. Ilyenek ezek a kutya viadalok. Felhasználnak minket, hogy pénzt szerezzenek és a főnök minden alkalommal jól jár velem. Ő és mindenki más, aki rám fogad.

Az őr belökött a ringbe és leszedte a láncot rólam a pórázzal együtt, majd még beljebb lökött és elment, bezárva maga után az egyetlen menekülő utat. Rengetegen ülték körbe a harc céljából épített ringet és én csak néztem fölfelé, hogy lássam, ma mennyi ember pénztárcájába kell még többet vissza raknom, mint amennyit a jegyre költött. Tudtam jól, hogy mennek ezek a dolgok, csak azt nem értettem, mire jó ez az egész. Nemsokára hallottam, ahogy az ellenfelem nyüszítve beesik a másik kapun, majd a gazdája, vagy gondozója, vagy akármije magára hagyta velem. Az volt a dolgom, hogy végezzek vele. Megtermett pitbull volt, meg kell hagyni, viszont rettegett. Semmi seb, semmi harapás nyom, csak a kihegyezett fogak, karmok és az a rettegő szempár, ami engem lesett. Jól tudtam mit érez. Még újonc volt. Nálam nagyobb és láthatóan erősebb. Csak úgy, mint a többi harci kutya. Dehát mit tehet a kutya, hogyha agár és pitbull keverék. Az ellenfelem széltében nagyobb volt, mint én, de lomhább és alacsonyabb. Nem volt vele nehéz dolgom.

Amint meghallottuk az ismerős kongást, ő nekem esett. Nem tudta, hogyan csinálja, csak hogy támadnia kell. Nem tudott ő semmit sem. Láttam a közönség soraiban egy gazdagabb nőt, aki most feszülten figyelte az ellenfelem. Nyilván az övé. Hát persze. Ez a dög is a gazdag koszthoz, meg a rendes képzéshez volt szokva. Azért nem tud semmit. Biztos szobatiszta is. Pfhej. Kis pincsi. Nem kellett sok mindent csinálnom. Kikerültem a támadását és ráugrottam. A mancsába haraptam, mire morogva felém fordult. Én a torkának estem, ő vissza támadott. A karmaimat a pofájába mélyesztettem, de mielőtt a szemét kikapartam volna elvettem onnan a lábam és a nyakába haraptam. Felkelt és lerázott magáról, mint valami ló, aztán vicsorogva támadó állásba helyezkedett. A farkamat magam fölé húzva én is felvettem a támadó állást, majd ráugrottam és letepertem a földre, de nem haraptam torkon. Láttam rajta, hogy fél. Nagyon félt. Nem akart meghalni. Lehetett vagy három éves. Valóban fiatal volt még a halálhoz. Amint a harang kongott a menet végét jelezve. Leugrottam a sorstársamról és morogva pillantottam rá.