Méregváltó (Sophia Gift I.)

1.

Nem félek a farkasoktól. Attól biztosan nem félek, hogy megesznek, mert azt nem szabad nekik. Az emberevő farkasokat a saját fajtársaik végzik ki, mielőtt nagyobb bajt okoznának. Általában a saját alfájuk, méghozzá az egész falka szeme előtt, ha egy jól működő falkáról van szó. És a Mohosvölgyi Falka eddig elég jólműködőnek tűnt. Szóval a lényeg, hogy nem félek a farkasoktól, bármi is legyen az oka, hogy Hófehérke az ajtómon dörömböl.

Különben is, ha meg akarna enni, farkasban lenne, nem kocsival jött volna idáig, és nem is fényes nappal. Annál azért több esze van. És nem is kopogna – bár a kopogás nagyon enyhe kifejezés arra, amit épp művelt –, csak betörné a bejárati ajtót. Vagy az ablakot, ha az épp jobban tetszik neki. És persze nekem sem lenne alkalmam a zárt ajtó belső oldalán, látszólagos biztonságban, a puha előszobaszőnyegen kuporogva elmélkedni a jövetele céljáról.

Még a nevét sem tudom, nem mintha egyszer is bemutatkozott volna. A falkarangsor második helyén terpeszkedő behemót farkas, akinek bolyhos bundája olyan világos, hogy szinte világít a sötétben, minden teliholdkor az elsők közt bukkant fel a falka vadászatának kezdetén. Nem volt a küldöttség tagjai közt, akik annak idején bejelentkeztek, hogy kibérelnék a földemet. Nem volt ott akkor sem, mikor a falkavezér látogatott meg. És nem tolta be a kíváncsi orrát a kiskertembe, mint néhány társa. Vagyis még soha nem beszéltem vele.

Egy hete volt telihold, a számlát még előtte rendezték, vagyis Hófehérke nem amiatt jött. Így a kérdés marad. Mit kereshet a falka legnagyobb farkasa, kivételesen emberként, az ajtóm előtt?

– A segítséged kell – válaszolta meg ki nem mondott kérdésemet.

Bosszantó. De nem gondolatolvasó, még csak az kellene.

Méghogy a segítségem. Aranyos. De komolyan, miben tudnék én segíteni egy horrortörténetből szalasztott, szuperképességekkel átitatott teremtménynek? Pontosabban egy falkányi horrortörténetből szalasztott, szuperképességekkel átitatott teremtménynek, akik még csak nem is kedvelnek? – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Hófehérke a személyes nyavajáival pont hozzám jönne.

Ha ez csak egy csel, és mégis meg akarna enni, az ajtó semmiképp sem tudná megakadályozni. Akkor meg már inkább maradjon egyben. Feltápászkodtam és kinyitottam, mielőtt a kérelmezőm elveszítené a türelmét.

Amint kitárult az ajtó, a pasas karon ragadott, és a kocsija felé rántott. Mögöttem a zár szomorú kattanással búcsúzott. A felhajtó jegesen csillogott, Hófehérke mégis biztos lábbal trappolt a ház előtt leparkolt ezüstös luxusjárgány felé.

A kő decemberi hidege szinte lefagyasztotta a lábujjaimat. – Megjegyzés: a legközelebbi elrablásom előtt mindenképpen fel fogok húzni valami cipőfélét.

Hát akkor... Hívjak segítséget?

Először is, nem igazán van kinek. Többhektáros hátsókertem nemcsak a szórványosan előforduló szarvasok, az őzek, vaddisznók és nyulak miatt lett a falka havi rohangászásainak helyszíne, hanem a kíváncsiskodó közvetlen szomszédok hiánya miatt is.

Másodszor, nem sok ember lett volna képes megmenteni egy farkastól. Feleslegesen meg nem akarok senkit sem belekeverni.

Harmadszor, az olykor bundás rémek többnyire kifejezetten visszafogottak, nehogy magukra vonják a figyelmet. És különös tehetségük van ahhoz, hogy az esetleges tanúk azt higgyék, amit ők el akarnak hitetni velük. Például, hogy részeg vagyok, és ő éppen biztonságba akar juttatni. Vagy valami hasonló.

Vagyis nem kiabáltam segítségért, pedig még csak kora délután volt – bár ezt a lassan tovalebegő hófelhők időtlen szürkesége jól álcázta –, vagyis, szombat lévén, néhány környékbeli lakos épp az udvarát rendezgeti, vagy a házikójában kuksol.

A farkasok persze erősek, Hófehérke meg főleg, így valójában az ellenállás is felesleges volt.

Ez persze nem jelentette azt, hogy meg sem próbáltam.

~

– Az Alfát megmérgezték – közölte Hófehérke már az autóban ülve.

Mondtam, hogy nem érdemes ellenállni.

Világos, valódi bőr üléshuzat és lakkozott fabetétes műszerfal fogadott.

Egyáltalán ez az ő kocsija?

Persze, hisz ügyvéd a drága! Azt hiszem, ő fogalmazta a falkával kötött szerződésemet. Mintha hallottam volna, hogy jól fut a szekere.

A világoskék szemű, fekete fürtös, több mint kétméteres izompacsirta megkapóan nézhet ki öltönyben... Most félregombolt ingben és farmerben szuggerálta az egysávos utat, miközben olyan sebességgel kerülgette a kátyúkat, amivel jó pár raliversenyzőt megszégyenített volna. Közben, remélem, azért szurkolt, hogy senki ne jöjjön szembe – én ezt tettem.

A fűtésről elfelejtkezett.

– Nem tudtam, hogy a farkasokat meg lehet mérgezni – próbáltam közelebb jutni elrablásom okához, miközben a biztonságiöv akadályozó ereje ellenére begyűrtem fázós lábujjaimat a hátsóm alá.

A mérgezésről szólva... a farkasembereknek elég ellenálló a szervezetük. Még leinni sem lehet őket. Lehetsz a kocsma királya, de egy farkas ellen nincs esélyed.

– Mi sem. – Hófehérke ezt már sokkal halkabban mondta.

Ha egy farkas aggódik, az rossz.

– És azt honnan veszed, hogy én tudok segíteni?

– Az Alfa mondta.

Na igen. Pedig határozottan emlékszem, csak annyit említettem neki egyetlen szóváltásunk folyamán, hogy nem vállalom a felelősséget, ha valamelyik kotnyeles farkasa lelegeli a növényeimet. (Jobb félni. Néha szoktak különböző leveleket meg hasonlókat rágcsálni, mint a kutyák. Jó az emésztésüknek vagy minek.) De attól, hogy mérgező növénykéket nevelgetek, „Az Alfa" még nem juthatott el odáig, hogy kezelni is tudom a mérgezéseket.

Hacsak nem mesélt neki rólam valaki.

Miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó a vége?

Vagy tízpercnyi baljós csendben eltöltött zötykölődés után... – Említettem már, hogy a legtöbb falkatag nem kedvel? – ...meg is érkeztünk az úti célhoz.

„Az Alfa Háza". Falkagyűlések és egyéb, szent és sérthetetlen – na meg főként titkos – bandabuli székhelye. A város szélén, szőlőskertek és hétvégi házak között bújt meg a halovány vöröses kővel kirakott, párszintes épület. Halvány lila pollenfelhőm sincs róla hogyan, de tényleg nem lehet csak úgy észrevenni. Pedig elég szoba van benne, hogy a fél falkát befogadja, de szűken akár kettő is elférhet. Az útról mégis csak a tucatnyi százéves tölgyfa csupasz lombkoronája látszódott, az árnyékukba épített ház nem.

/

Halihó! Tudom, ez még nagyon az eleje, de egyszerűn muszáj kérdeznem... valamit (:

Szóval... Hogy tetszik a borító? Illik a történethez? (Már amennyire ezt most meg tudod állapítani:) Ha dizájn, grafikus vagy hasonló beállítottságú vagy, szakmai vélemény is érdekel.

Köszi előre is!