BEST FRIENDS || WOOSAN (18+)

4. rész

Wooyoung szemszöge:

Házi írás. A legrosszabb dolog a világon. Pont kész lettem egy egyenlettel, amikor megszólalt kint egy telefon. Hallottam, hogy San felvette és beszélni kezdett. A következő amire felfigyeltem, az egy koppanás hang volt. Rögtön felpattantam helyemről és kirohantam a szobából. San a nappaliban állt, telefonja a földön hevert. Gondolom azt ejtette le. Kezét szája elé tette és kövér könnycseppek folytak végig arcán.
~Mi történt San-ah?!-rohanok oda hozzá.
~A-Apa..-motyogta orra alatt.
~Mi van apukáddal?-kérdezek rá.
~Szívrohamot kapott..-még jobban sírni kezdett. Szorosan megöleltem őt és próbáltam nyugtatni.
~El kell mennünk! Veled tartok!-elváltam tőle és a hálószobába rohantam. Fogtam két bőröndött és elkezdtem belepakolni ruháinkat. Úgyis péntek van, elmehetünk. Kihúztam a bőröndöket.
~San! Gyere!-szólok a fiúnak.
~Biztos?-lép mellém. Én csak bólintottam egyet. Cipőt húztunk és elindultunk. Egyik kezünkben egy bőrönd, másikkal egymás kezét szorongattuk.

Lepakoltunk San házában, utána a kórház felé vettük az irányt. Amint beértünk megkérdeztük hol van San apja. Odamentünk. San anyukája egy széken ült és zokogott. Olyan szívszorító ezt nézni.
~Anya!-ölelte át San anyukáját.
~San-ah! Annyira örülök nektek!-nézett ránk hálásan.
~Hozok egy kis vizet Ms. Choi, rendben?-kérdezem kedvesen.
~Azt megköszönném Wooyoung-ah!-mosolyodik el. Én elindultam a vízért. Viszont.. egy olyan embert láttam meg, akit nem akartam.. Fekete haja, sötétbarna szemei. Bárhonnan felismerném gyerekkorom megrondítóját. Itt áll.. húsz méterre tőlem. Több tonnás súly nehezedik mellkasomra, ahogy őt nézem. Egyre nehezebb lélegeznem. Érzem, hogy könnyezek. El akarok futni innen, de lábaim a földbe gyökereztek. Újból bántani fog? Elgyengülve a földre rogytam. Hallottam a körülöttem lévő hangokat, de egynek sem szenteltem egy kis figyelmet sem. Meg fogok halni..
~Wooyoung!-hallom San hangját a távolból. Ments meg San.. könyörgöm!
~Uram nyugodjon meg! Pánik rohama van!-látom, ahogy egy orvos Sant nyugtatja. Kicsit sikerült csillapodnom.
~Mi történt Woo?-térdelt elém San.
~Itt van..-még mindig lihegtem.
~Kicsoda?-nézett rám San értetlenül.
~A férfi.. aki.. megerőszakolt..-mondatom után mindenki sokkoltan nézett rám. San inkább dühössé vált.
~Hol van az a rohadék?!-egyenesedik fel San. Körbe néztem, de már sehol sem volt.
~Eltűnt..-állok fel én is.
~Annyira aggódtam érted..-fordult vissza hozzám San.
~Csak a baj van velem..-hajtom le fejemet.
~Nem dehogy! Természetes, hogy megijedtél. Szerintem én is így reagáltam volna.-simít arcomra.
~Apa jobban van. Miatta már nem kell aggódni.-mosolygott bíztatóan. Én is erőltettem egy mosolyt arcomra és bólintottam. De hiába tűntem megkönnyebbültnek, igenis messze álltam a boldogságtól. Újból éreztem a nyomort és a fájdalmat. Félek, hogy ismét bekebelez a depresszió és a sötétség. Félek, hogy saját magamat fogom hibáztatni mindenért. Félek, hogy emiatt elvesztek mindent, ami még most az enyém. Téged is beleértve, San...