BEST FRIENDS || WOOSAN (18+)

7. rész

Wooyoung szemszöge:

Még mindig remegtem. El sem hiszem, hogy mit akartam megtenni. De nem tehetek róla. Nem bírom. Az egyetlen menedékem San. A kanapén ülünk, én pedig úgy bújok hozzá, mint egy kiscica. Csak levegővételeit hallom. De ez is képes megnyugtatni.
~Woo..-szólított San halkan.
~Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet.-San hangja elhalt volt. Még mindig sokkoltnak és ijedtnek hangzott. Egy ideig nem válaszoltam.
~Képtelen vagyok..-szólalok meg végül. San sóhajtott egyet. Hirtelen hajamba puszilt.
~Akkor legalább azt ígérd meg, hogy soha többé nem hagysz el. Melletted akarok lenni.-arcomra simított. Lehunytam szemeimet. Érintése olyan gyengéd volt. Mintha nem akarna összetörni engem.
~Annyira hiányoztál Sannie..-hangom elcsuklott. Éreztem, hogy sírni fogok.
~De nem értem miért szenvedsz értem. Ha elhagynálak élhetnél egy normális életet és nem kéne egy ilyen nyomorékkal törődnöd!-bekövetkezett jóslatom, elsírtam magam.
~Ez egyszerű WooWoo! Hiszen szeretlek. Ezen pedig semmi sem fog változtatni. Együtt leküzdünk bármit, hidd el!-államnál fogva felemelte fejemet és letörölte könnyeimet. Végül homlokomhoz hajolt és egy hosszú puszit adott rá.
~De egy dolgot még muszáj megtennünk.-nézett mélyen szemeimbe.
~Börtönbe kell kerülnie annak a seggfejnek. Mi pedig segíteni fogunk ezen!-San most először ijesztett meg. Sosem hittem, hogy ilyet hallani fogok tőle.
~Tudom, hogy nem akarsz újból találkozni vele, de muszáj. Nem hagyhatom, hogy büntetlenül élje tovább az életét.-mondata után lassan bólintottam egyet.

Legalább fél órája várunk. Itt vagyunk a rendőrségen. Szükségünk van szakmai tudásra.
~Jöhetnek!-int nekünk egy rendőr. Bementünk egy terembe. Ott leültünk és San egyből elmesélte a történteket. A rendőrök érdeklődve hallgatták.
~És mondd, ez az a férfi?-mutat az egyik rendőr egy képet felém. Kikerekedtek szemeim.
~I-Igen..-válaszolok, miután összeszedtem magam.
~Évek óta körözzük. Nem te vagy az egyetlen áldozata.-dől hátra székében az egyik rendőr.
~Van egy tervem, de ahhoz önök is kellenének!-szólalt fel az egyik férfi. Mind felfigyeltünk.
~Te odamész és elvonod a figyelmét, majd mi letartóztatjuk. Mindent titokban. Szóval óvatosnak kell lenni.-fejezi be az ötletét. Úgy láttam, hogy mindenki belement. San felfigyelt arra, hogy aggódom. Összekulcsolta ujjainkat, majd szorított egyet kezemen. Végül mind belementünk.

Remegtek a lábaim. Az volt a szerencse, hogy San ott volt mellettem. Erősen kapaszkodtam belé. Beléptünk a kórházba. Csak remélni tudtuk, hogy most is itt van. De szerencsénk volt. Ott állt. Nagyon elkezdtem remegni és újból levegő hiányom volt.
~Nyugi.. itt vagyok..-súgta fülembe San. Vettem egy mély levegőt. Most bátornak kell lennem, mégha ez lehetetlennek is tűnik.
~Elnézést..-szólítom a férfit. Amint felismer elmosolyodik. Láttam, hogy San éppen üzen a rendőröknek, hogy jöhetnek.
~Mi az pici? Új menetet akarsz?-neveti el magát.
~Nem igazán.-rázom fejem. Próbáltam komolynak tűnni.
~És a barátod? Még nem mondott le egy ilyen roncsról?-emeli fel egyik szemöldökét.
~Sosem fogok lemondani róla. Fasz..-lépett közbe San.
~A helyedben megtenném. Semmit nem ér.-ismét nevetésbe kezdett.
~Én pedig a maga helyében menekülnék.-most San nevetett fel. A férfi nem értette a dolgot. Csak akkor értette meg, amikor egy rendőr a földre szorította.
~Rohadékok!-kiáltott fel.
~Uram! Elég! Le van tartóztatva!-a rendőr felkapta őt, aztán kivitte a kórházból. Egész végig engem nézett, én pedig őt. Valamiért egy elégedett mosoly került arcomra. Mintha felszabadultam volna. Miután végleg eltűntek a rendőrök átöleltem Sant. Szorosan kapaszkodtam belé. Ő is csak jobban magához húzott. Egy papírlapot nem lehetett volna közénk tenni. Nem mondtunk semmit. Nem is kellett. Így volt tökéletes, egymás karjaiban.

Ültem ágyamon és a földet néztem. Próbáltam feldolgozni a dolgokat. Hirtelen San térdelt elém. Sarkára ült és engem nézett. Pár másodpercig csak egymást néztük, de végül San megtörte a csendet.
~Jobban vagy?
Én csak egy picit elmosolyodtam, majd egy aprót bólintottam. San arcára is kiült egy mosoly.
~Köszönhető neked. Ha te nem lennél, akkor már én sem..-nevettem kínomban. San leült mellém az ágyra. Állam alá nyúlt és arra kényszerített, hogy rá nézzek.
~Ezt én is mondhatnám..-láttam, hogy gyűlnek könnyei. Kicsit meglepődtem.
~El kell mondanom valamit..-alsó ajkába harapott. Mostmár aggódom.
~Én..-kezd bele, de megakad. Lehunyta szemeit, emiatt kiszöktek könnyei. Megfogtam szabad kezét.
~Mondd nyugodtan. Te magad mondtad.. együtt le tudjuk küzdeni.-ezután San rám nézett.
~Én évek óta depressziós vagyok..-nyögte ki végül.
~Tudom.. nem olyan nagy a problémám, mint neked, de én sem bírtam.-sóhajt egyet fájdalmasan.
~De miután te megjelentél minden megváltozott. Sokkal boldogabb lettem.-San egy másik irányba fordult.
~Nem volt senkim.. mindenki elfordult tőlem, mert csak egy "szívtipró" voltam. De te mellettem maradtál. Nem tudom, hogy mégis miért, de örülök, hogy megtetted.-újból felém fordult. Könnyekkel a szemeiben rám mosolygott.
~Ezt miért nem mondtad sohasem?-kérdeztem szomorúan.
~Nem akartam rontani a te helyzeteden. Plusz alapból melletted minden rosszat elfelejtettem.-San arcomra helyezte egyik kezét, a másikkal pedig erősebben ráfogott az én kezemre.
~Ha baj van nekem elmondhatod San! Én itt vagyok.-mélyen szemeibe néztem.
~Ez azt jelenti, hogy újból együtt lehetünk?-nézett rám San reménykedve. Én csak halkan kuncogtam. Heves bólogatásba kezdtem. San szája a füléig ért. Óvatosan megcsókolt. Ezalatt a kis idő alatt is beleőrültem a hiányba. Hiányzott az érintése, édeskés csókja.. Maga San hiányzott, és minden, ami hozzá kapcsolódik..