|A Herceg Szeretője|

Huszonhatodik

Amikor kiléptem a zuhanyzóból, megpillantottam Edward - ot. Edward a kisbabánk bölcsője elött ácsorgott. Sofia pedig a karjai közt feküdt. Egy pillanatra végig néztem rajta, bár most az sem zavart, hogy hátulról láttam őt. Szinte boldogan hallgattam a pici Sofia gőgicsélését, miközben az apukája karjai közt feküdt. Lassan sétáltam hozzájuk, és lassan karoltam át Edward keskeny hasát. A vállához nyomtam az arcomat, és puszit nyomtam az ingje felületére.

- A mi kislányunk. Hát nem tündéri? - lenéztem Sofi - ra, miközben Edward hasát simogattam az ingjén keresztűl nem válaszolt, csak hümmögött egyett. A szemöldökömet ráncoltam, és beszívtam az illatát. Éreztem a levegővételét, éreztem minden porcikáját. A kezemet automatikusan vittem le, és a nadrágja szélével elkezdtem játszani. Halvány mosolyra húztam a számat, majd kigomboltam a nadrágját. De hallotam, hogy nyílt az ajtó. Lassan fordítottam oda a fejem, de még a pupillám is kitágúlt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

- Mit csinálsz Sziren? - Edward lépett be, a tekintete a könnyektől csillogott. Úgy léptem el a férfitól, mintha veszélyt jelentene rám.

- Szia tesó - Cameron megfordúlt, és rám pillantott. Ó te jó ég! - Ne haragudj. Félre érthető szituáció volt - kaccsintott, én pedig a herceghez sétáltam, és megfogtam a kezét. Úgy szorítottam a kezét, mintha erőt akarnék meríteni belőle. Mintha tudtam azt, hogy most elrontottam valamit. De mégsem tehettem a hibámról.

- Nem tudtam, hogy ő Cameron! Edward! - néztem a haraggal teli tekintetébe. Nagyon régen láttam már ezt a tekintetét. Egyszerre volt csalódott, szomorú, és talán dühös is.

- Legalább hozzáértél a faszához? - elviharzott melettem, és elengedte a kezem. - Cameron légyszíves most távozz kérlek - Edward a karjai közé vette Sofia - t, Cameron pedig gúnyosan meghajolt elötte.

- Igenis herceg - bólintott, majd rám sem nézve, kisétált az ajtón. A szám elé tettem a kezem, és megráztam a fejem. Ilyen nincs!

- Azt hittem, hogy te vagy az! Edward ugyan úgy néztek ki! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. Egy kicsit talán kiakadtam. Mert tehetetlen voltam. Egyáltalán Cameron mit kereset a mi szobánkban?

- Érted te azt, hogy milyen érzés volt nekem erre a látványra belépni ide? - a mellkasához ölelte Sofit és a fejét puszilgatta. - Abba a szobába, ami a miénk? - húzta össze a szemét. Ő még mindig hallkan, és kifinonúltan beszélt.

- Nem tudhattam! Sajnálom! Nagyon sajnálom! De szeretlek téged! Csak téged! Senki mást! Érted ezt? - fontam össze magam elött a karomat, és felsóhajtottam. - Átvehetem a lányunkat, nemsokára ennie kell? - közelebb léptem hozzá, ő pedig durcásan átadta, és a fürdőszoba felé sétált. - Meddig fogsz még rám haragudni?

- Szerintem sokáig - vissza sem nézve becsukta az ajtót, én pedig a gyönyörű Sofira pillantottam. - Miért nem mondtad, hogy ő nem az apukád? - szomorúan kérdeztem, de mégis elnevettem magam. Ez biztos megtörtént volna előbb vagy utóbb. Még szerencse, hogy nem egy durvább szituációban. Még szerencse, hogy volt rajtam ruha. Te jó ég! Talán még nem szoktam meg ezt a testvér dolgot. Pedig itt lenne már az ideje.

Edward egész nap nem szólt hozzám. Igazából nagyon aranyos volt. Olyan volt mint egy gyerek. De tudtam azt, hogy a szíve mélyén annyira nem haragszik rám. Csak megbántottam őt. Ezt pedig megértettem. Csak egyszer kétszer pillantott felém. De minden düh és heves vágy az arcára volt írva. Néha szórakoztatott a viselkedése mert olyan volt mint egy kisgyerek. De tudtam azt, hogy idővel, de elfelejti a dolgokat.

Este nyolc órakkor pont Sofia evett. A hasamon kuporodott össze, a mellbimbómat a pici szájába vette, és az arcomat nézve megállás nélkűl evett. Most jön az, hogy "Nézzük csendben a mami arcát." Annyira édes, annyira picike volt, hogy a mosolygást nem tudtam abba hagyni. Edward is lefeküdt mellénk. De Edward viselkedése talán érdekesebb volt. Hátat fordított nekünk, a kezében pedig egy kör alakú tükröt tartott. Úgy csinált, mintha magát nézte volna. De igazából Sofit és engem nézett. A tükörből. Ez a férfi hihetetlen!

- Olyan izé vagy! - motyogtam, a kezem pedig beterítette Sofia apró testét. Ekkor velem szembe fordúlt, a tükröt letette és a szemembe nézett. A száját elhúzta és felsóhajtott.

- Máskor ne csinálj ilyet!

- Nem! Nem fogok és nemis akartam! Azt hittem, hogy te vagy az! Mégis honnan tudtam volna, hogy ő Cameron? - simogattam a haját, ő pedig a vállamba puszilt.

- Rendben. Megbocsájtok neked. De csak mert annyira aranyosak vagytok - suttogta, és Sofit nézte aki cuppogva szopizott. - Istenem! Mennyire gyönyörű! - a fejét rázta és nagy szemekkel a kislányunkat nézte.

- Talán ebben a pillanatban a legédesebbek. Amikor esznek - suttogtam, az ujjammal pedig a pici haját cirógattam. Apró barna hajacskája volt. Ésbarna anyajegye, akárcsak az apukájának. - Láttad, hogy milyen anyajegye van?

- Olyan mint nekem - mosolyra húzta a száját, és lassan megrázta a fejét. - Olyan tündéri, olyan ártatlan. Még mindig alig hiszem el azt, hogy szülő vagyok. Jól fogom csinálni?

- Fantasztikus ember vagy. Igazságos, és királyi vér csörgedezik az ereidben. Miért ne csinálnád jól? - mosolyogtam halványan.

- Nem tudom. Eddig még nem volt babákkal dolgom. Most pedig itt van ő - suttogta. - A kislányunk. Ez nagy felelőség.

- Talán az. Igen az. De mi ketten...- beharaptam a számat, és a plafon felé pillantottam. - Mi megbírkozunk vele.

- Legyen így! Remélem, hogy igazad van - az ablak felé pillantott. Kint már sötétbe öltözött az égbolt. A decemberi hideg napot, átvette a sötét éj. De a megvilágított erkély pislákoló fényében láttuk azt, hogy a hó szakad.

- Gyönyörű - suttogtam. - Holnap kivihetnénk Sofit. Mármint szigorúan csak pár percre.

- Kiskabátba és sapiba felöltöztetjük őt! Nagyon aranyos lesz - puszit nyomott Sofia fejecskéjére, aki gőgicsélésre húzta a száját. - Bizony! Rólad beszélünk hercegnő - suttogta Edward, és Sofia testére húzta a takarónkat.