Sötét Herceg

9

És valamelyest igaza volt.

- Nem értem, mi a baj?- ismerete el Arty. A tűz, ami eddig melegítette eltűnt. Összefonta a karját a mellei előtt, majd megsemmisülten meredt maga elé. 

- Ennyi elég volt- jelentette ki hidegen. 

- Nem hiszem, hogy ennyi volt- nevetett fel Arty idegesen. - Biztos vagyok benne, hogy ez még nem a vége a...dolognak. 

- Jól kiokosítottak, ezek szerint. Mert biztos vagyok benne, hogy olyan ártatlan vagy, pardon voltál, mint a frissen nyílott liliom. 

- Akkor viszont még mindig nem értem. Bill...

Athor rögtön elhallgatott amikor meglátta, hogy Bill megforgatta a szemét, majd elfordult és az ablakhoz lépett.

 Nem akarta látni Athor arcát, amikor kimondja azokat a szavakat. 

- Mit nem értesz? Ez bőven elég volt ahhoz, hogyha esetleg érvényteleníteni akarnád a házasságot, ne lehessen. Azt hittem okos vagy. De végül is mindegy. Ha már buta, legalább szép. És már elmondtam. Warwick. Vagy ha nagyon azt akarod, akkor William. Nem csak buta, de feledékeny is vagy - nem bírta ki, hogy ne forduljon meg. Arty lehunyt szemmel, előrehajtott fejjel ült, karjai szorosan körötte és annyira szorította az ökleit, hogy az ujjpercei fehéren világítottak. Az arca pedig. Mint egy legyőzött istennőé. Egyetlen  könnycsepp gördült le felhevült arcán. Látszott rajta, hogy ez a megjegyzés az elevenébe vágott. Egy lépést, egyetlen átkozott lépést gyarló szíve egyik fele, amelyik érezte, hogy most rontott el mindent megengedett magának a lány felé, de rögtön megállt, amikor a lány az egyik kezét figyelmeztetően felemelte. 

Másik keze még mindig takarta őt. Most már nem volt csukva a szeme, de még így is csak az alatta lévő medvebőrt szuggerálta. - Ne gyere a közelembe- suttogta halkan. Arty borzalmasan remélte, hogy nem hallani ki a hangjából, hogy menten elsírja magát. - Csak akkor vagyok hajlandó egy levegőt szívni veled, ha társaságba megyünk!- jelentette ki, de a végére elcsuklott a hangja. Szerelem, meg a nagy fenét. A könnyei utat törtek maguknak. - Mert fogunk! Legyen világos, hogy azzal, hogy elvettél, nem csak egy szép pofit kaptál magad mellé, meg fene tudja mit, amit apám adott, hanem azt is, hogy igenis társasági életet fogsz élni! Barátkozz meg a gondolattal, és tűnj innen- szakadt ki Athorból a vallomás. A düh és a tehetetlenség most ütközött ki rajta. A férfiak meg az ő játszmáik. Egy egyenlő világban még mindig Old Hallban lenne. 

- Azt ugye tudod, kedvesem, hogy ez az én szobám igaz? Az én ágyamban vagy- folytatta a szurkálódást Bill, de a hangján kihallatszott a meglepődés. Nem gondolta volna, hogy be fog válni, amit az apósa mondott neki azon a végzetes éjszakán. - Valamint itt én parancsolok, nem te- adta meg a kegyelemdöfést, mire Arty két kezébe temette az arcát és zokogni kezdett. A háta rázkódott a sírástól. 

- Tűnj innen...kérlek- kérte Athor Warwickot. Meg volt az oka a kérésnek. Nem akart még jobban szégyenkezni, hogy a férje szeme láttára kullog vissza a szobájába. 

Bill az ajtóhoz ment. - Csak hogy tudd, azért megyek ki, mert ki akarok menni, nem azért mert te kérted- motyogta, majd bevágta maga után az ajtót. 

A hátát nekivetette az ajtónak, és egy darabig még hallgatta a felesége hangos hüppögését. Tudta, hogyha tükörbe nézne a világ legnagyobb barmát látná benne.

- Szerintem nem jó ötlet idejönnünk- hallatszott a folyosó végéről egy, hang, mire a másik lepisszegte. Karter és Clark jöttek a szoba felé. Az előbbi a kérdőn nézett az utóbbira, aki kezeit dörzsölgetve nézett végig a folyosón. Megállt a mozdulat közben, mikor meglátta barátját a földön ülni.