Sötét Herceg

17.

- Hagyjuk ezt a kegyelmes urazást- legyintett- Bill- közölte, mire Artyt menten elkapta a pulykaméreg.  

Artynak már fájt a feneke az egész napos lovaglástól. Nem szokott hozzá ehhez a tortúrához. Igaz, a férfinyereg ezerszer kényelmesebb volt, mint a női, és élvezte az önfeledt vágtázást, amikor éppen olyan kedve volt, de a  nap végére már csak a fájó lábát és a hasogató derekát érezte az egész napos utazástól. Hiába ment le a Nap viszonylag hamar, nem álltak meg, míg Bill azt nem mondta és nagyon sokáig sajnos nem is mondta. Hiába sóhajtozott a lány nagyokat, jelezvén, elfáradt, senki nem figyelt rá.

Furcsa volt neki ez az új közeg. Eddig mindenki a kívánságát leste, - kivéve persze Billt, szóval ez most sem változott-  és segíteni akart neki, még akkor is, ha nem akarta. Erre most, mikor szóvá tette, hogy nem-e állnak meg, a három férfiból kettő összekuncogott, Bill pedig felvont szemöldökkel hátrafordult amolyan "normális vagy?" nézéssel, de ezen kívül  válaszra sem méltatták.

Athor azt hitte sosem lesz vége ennek az erőltetett menetnek. Jóval hátrébb ment, mint az útitársai és csak irigykedve figyelte őket, hogy lelkesen társalognak mindenféle témáról. Néha-néha hozzászóltak, kérdeztek valamit, de az álruhás hercegné csak akkor szólalt meg, mikor nagyon muszáj volt. Félt, hogy a hangja még kómásabbnak tetszene, mint maga az ábrázata. 

Már magasan járt a Hold az égen, amikor Warwick előhúzta a zsebóráját és megállította a társaságot. - Meg kéne szállnunk valahol- mondta, majd körülpásztázta a kisvárost, ahová épp beértek. 

- Hála az égnek!- élénkült fel rögtön Archie és ő is lázasan keresgélni kezdte a potenciális szálláshelyeket. 

Ugyan hamar találtak egy fogadót, és egész hamar sikerült rásózniuk a lovászfiúra az állatokat, igaz, ez valószínűleg a markába csúsztatott Serlingnek volt köszönhető, ugyanis az istálló szinte tele volt. Hiába volt a lánynak már lassan zöld-hajnal, másnak még csak most kezdődött az éjszaka. 

- Menjünk be- mondta Karter, mire mindenki egyetértően bólogatott. 

  A lány átszellemült arccal baktatott a fogadó felé, szinte már érezte az ágy puha ölelését, de azonnal elborzadt a látványtól, amikor utolsóként belépett. Hiába volt majdnem éjfél, az ünneplés a tetőfokára hágott a kocsmában. Kockák koccantak össze, a paklit keverték, sörért és nőért üvöltöttek artikulálatlanul a szállóvendégek. Clark reflexből elhajolt egy gazdátlan, repülő korsó elöl. Meg sem lepődött rajta. 

- Itt akarunk megszállni?- feledkezett el magáról Arty teljesen. Hangja magasan csengett és elborzadva nézett körbe a helyiségben. 

A falról, szinte mindenhonnan kitömött trófeák meresztették rá üvegszemüket. Rókától a Gímszarvasig az erdő minden lakója felvonult a szeme előtt. A világítás gyér volt, csak itt-ott égett néhány gyertya a nagy csilláron kívül, ami meleg fénybe vonta az egész kör alakú belső teret, ahová az asztalok voltak sorakoztatva. 

Arty a szemét meresztette a látottakra. Kettő férfi szkanderozott az egyik asztalnál. A hideg idő ellenére valamiért mindkettő ingének ujja könyék felé fel volt tűrve és csak duzzadtak az izmok. Egy távoli sarokban egy hórihorgas, sötét figura állt hosszú kabátban. Mindenkire  bizalmatlanul villogtatta karikás szemeit, mégis a lány figyelmét a szemérmetlenül csókolózó pár vonta magára leginkább. A tejfölszőke hajú lányt ugyan csak hátulról látta, hisz a férfi ölében ült, de hirtelen nagyon irigyelni kezdte őt. Nem azért, ahogyan kinézett. Egyszerű földműves lánynak tűnt, semmi egyébnek, nem is a férfi miatt, aki igaz, jóképű volt hosszú búzakalászszín hajával és barna, izmos karjaival, hanem azért mert szabadok voltak. Senki nem szólta meg őket, még csak nem is nézte őket mindenki. Néha-néha vigyorogva rájuk néztek ugyan az emberek, de legyintettek egyet, mondván: fiatalság.