Sötét Herceg

20.

- Csináljuk a hajad- mondta Bill. Arty bólintott, majd miután felvette az inget meg a mellényt leült az ágyra. 

Arty zakatoló szívvel figyelte, ahogyan Bill megcsinálja a  haját. Nem lett ugyan olyan tökéletes a végeredmény, mint amilyen Margot munkája volt, de ezerszer jobban sikerült, mint ahogyan Arty valaha is meg tudta volna csinálni magának. Óvatos, gyenge mozdulatokkal fonta, majd feltekerte, és a sok hajtű segítségével a kalap alá tűzte. 

- Köszönöm- suttogta a lány, miközben a herceg az utolsó néhány tűt tűzte be.

- Ne köszönj nekem semmit- mondta durván, de a mozdulatai olyan óvatosak voltak, hogy ettől a gyengéd mozdulattól a lány szíve masszává olvadt. - Kész- motyogta, majd leszállt az ágyról, hogy ő is összeszedje magát. 

Arty nem tudta, hogy most mi fog következni. Feszengve nézte Bill alakját, aki mély levegőt vett, a hajába túrt és látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan.  Olyannak érezte a férje hűvös nyugalmát, mint a vihar előtt csendet. Ki fog törni, és mikor ez bekövetkezik, pusztító lesz.

A lány lehajtotta a fejét, igyekezett magában rendbe rakni a dolgokat. Hiába vetette össze az érveit, mindig ugyan oda lyukadt ki. Hogy ő olyan erő, akivel a kis csapatnak számolnia kell. Nagyban rontaná az esélyeiket, ha Bill most hazaküldené őt. 

De akármennyire is ezekkel az ábrándokkal nyugtatta magát, ahányszor  a férfire nézett, annyiszor összeszorult a gyomra.  Végül úgy döntött, nem érdekli. Vagyis, megpróbálja tettetni, hogy nem érdekli. Felhúzta a kabátját és belebújt a csizmájába. Felcsatolta a kardot az oldalára, és Billhez lépett, akinek a keze a kilincsen pihent. 

- Na, idefigyelj- mondta Bill totálisan feleslegesen, mert a lány minden lélegzetére figyelt. Megfordult, és Athor szemébe nézett. A pajkosság eltűnt, mintha nem is létezett volna, helyére egy élettelen, hideg pillantás költözött. És az elszántság. - Maradhatsz. De nem azért, mert elvisellek. Nagyon sokat kell neked ahhoz tenned, hogy visszanyerd a bizalmamat- jelentette ki Warwick az ajtónak, mivel nem bírt a lányra nézni. Inkább megfordult, és az ajtóhoz beszélt, remélve, hogy a felesége így is érteni foglya a mondandóját. - A képességeid nem elhanyagolhatóak. Akkor sem, ha ezt fáj beismerni. Ezért nem küldelek haza. A király szolgálatában vagyunk, ne feledd! Ha ez kiderül, nem csak a mi renoménknak  lesz annyi, hanem egész Angliáénak. Szóval melegen ajánlom, hogy húzd meg magad. Húzd meg magad vagy megöllek- jelentette ki hidegen. 

Athor hátán felállt az összes szőr a mondat hallatán, a gyomra görcsbe rándult a halálos fenyegetésre. Tudta, hogy nem üres szavakat hall. Szemébe könny szökött, de lenyelte azokat, csak bólintott. 

- Hallani akarom, hogy kimondod: Megértettem!

- Megértettem- mondta Athor karcos, halk hangon. Nem sírhat! Nem szabad! Meg kell acéloznia magát.

- Örömmel hallom- motyogta Bill, mindenféle öröm nélkül, majd kinyitotta az ajtót. 

A folyosó végén két útitársuk várakozott. Nem tűnt fel nekik semmi különös, csak a nyomott hangulat. 

- Na, milyen volt a lakosztály?- kérdezte Karter, miközben fájdalmában a hátát dörzsölgette. Mindkettő, a szőke Clark és a vörös Karter is kialvatlannak tűntek. Sötét karikák húzódtak a szemük alatt, vállaik ejtettek voltak, mint akik inkább nem húzzák ki magukat,mert fájdalmaik vannak.  

- Lakosztálynak nehezen nevezhető- mondta Bill egy kicsit túl feldobottan, hogy elterelje a gyanút. Tudta, hogy durva volt a lánnyal. Megengedhetetlenül és megbocsáthatatlanul viselkedett vele. Még az ízét is érezte a dühnek, az ajtóban pedig vörös köd szállt az agyára. Nem tudta elhinni, hogy létezik ennyire szemérmetlen, ostoba és öntelt nőszemély,  akit ennyire nem érdekel semmi, saját magán kívül. Életében nem volt ennyire mérges. A szüleire sem, mikor vakmerően elindultak abban a viharban, Lady V-re sem, sőt még Arthur árulása sem fájt ennyire neki. Nem, az mondjuk fájt. Lelkileg is, de fizikailag még inkább. Még mindig összerezzent, ha rágondolt.