Sötét Herceg

25.

A lány meglepetten pislogott az elégedett Brunora. 

Arty hiába nézett kerek szemekkel a skót szarvasagárra, és hiába jelzett neki a szemével, hogy menjen oda Arthurhoz, a kutya nem mozdult mellőle. 

- Hát te meg mit keresel itt, pajti?- kérdezte Arthur mosolyogva, de a vonásai valahogy mások voltak. A jóképű arc szép vonásai mintha összetörtek volna és torz képet vetítettek volna. 

Bill érezte, hogy alig van idejük. Néhány másodperc, és Arthurnak leesik, hogy a kutya miért nem mozdul a negyedik lovas mellől és akkor végük. Abban az egyben reménykedett, hogy Arthur nem bántaná a tulajdon húgát. 

- Gyere ide!- hívta, de Bruno nem mozdult az úrnője mellől. - Mi a franc? Mit csináltál vele?!- nézett vissza Billre, és hatalmasat rúgott belé. 

Arty nem tudta türtőztetni magát. Kiszakította magát Clark szorításából és leugrott a lóról. Bruno a helyén maradt, de minden izmát megfeszítette, hogy támadásra készen álljon, ha segítenie kéne a lánynak. 

Minden nagyon gyorsan történt. Mivel Arty megmozdult az egész lázadó osztag is vele együtt mozgott. Clark káromkodott, majd ő is leugrott a lóról, és Karter is követte. 

A lány nem nézett senki másra, csak a tőle húsz lépésnyire lévő bátyjára, aki még mindig Billt fogta. Úgy pergett le a lány előtt minden, akár egy gyorsan lapozott képeskönyv. Látta az apját, amikor a piros fotelébe roskad az egyetlen fia, az örököse halálhíre hallatán. Látta az anyját, aki egy pillanatra megtántorodott, mikor elolvasta a levelet. Majd megfordította, még egyszer elolvasta  a címzést és hangtalan jajveszékelésbe kezdett. Egy idő után ezeket a halk szavakat, hangos hüppögés, nehéz légzés váltotta fel, majd megeredtek a könnyei is, mik csaknem egy hétig nem is apadtak el. Aztán eszébe jutott, mikor édesanyjának segített felöltözni. A lefogyott, depressziós test látványa borzalmas volt. Az eddig szépen telt anyját, mintha leengedték volna. Még a fűző sem volt képes csodákra. Az arca beesett, a csontja kiugrottak. 

A következő emlékkép Bruno volt, aki napokig kijárt a kapu elé, mire felfogta, hogy a gazdája nem fog visszajönni. Végül saját magát látta maga előtt. A néhány héttel ezelőtti önmagát. Kislánynak tűnt, pedig nem is telt el sok idő. Látta, ahogyan lerogy az ágyra, és sírva mondogatja magának, hogy most a szülei a fontosak. Ekkor nőtt fel. 

Hirtelen újra a csatamezőn találta magát. A haragja lángra gyúlt a sok szenvedés emlékétől. És itt állt előtte a bátyja, az akire élő legendaként tekintett, akiből sosem nézte volna ki azt, hogy valaha a ,,rossz" oldalra fog állni. 

Kardját kikapta a hüvelyéből, és Arthur felé futott. Mindenkit, aki megpróbálta eltéríteni csak félrelökött, vagy ami egyszerűbb volt, kikerült. Nem tervezett senkit megölni. Csak móresre tanítani. Sosem tudna ölni. 

Arthur is észrevette a puskagolyóként felé szaladó apródot. Elengedte Billt, aki a földre hullott, kihúzta a kardját és a közeledő ellensége szegezte. - Menekülj Fred- kiáltotta, mire vele egy időben Bill is elkiáltotta magát. 

- NE!- üvöltötte. Arthur azt hitte, hogy ez az elszalasztott lehetőségnek szólt. 

Nem sejthette, hogy mást félt. Bill egész testét átjárta a félelem. Ismerte Athort annyira, hogy tudja, nem ejtene semmilyen súlyos sérülést a bátyján. Ez viszont a másik félről nem volt elmondható. Főleg úgy, hogy nem tudta kivel fog megküzdeni. Mégis, hiába próbált felkászálódni, a gyomra erőst tiltakozott az ötlet ellen. 

És akkor Athor odaért.

- Jól vagy?- kérdezte Billt, de nem vette le a szemét a bátyjáról.