Sötét Herceg

15.

A hercegné igyekezett nem a legrosszabbra gondolni, de képtelen volt rá. 

Arty vastag, sötétzöld bársonyköpenyben sétált a kastély havas parkjában. 

Két hét telt el az ominózus rajtakapás óta.Bill végül vele együtt ment vissza a kastélyba. Az egész út roppant kínos volt. Egyikük sem szólt egy szót sem a másikhoz, és ahányszor a lány Warwickra nézett, újra elkapta a sírhatnék. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a képet. A képet, amin nem vele van, hanem Viviannal. Utálta magát a féltékenykedéséért, pláne mivel nem tudta, hogy van-e egyáltalán alapja. 

Ha nem lett volna elég baja, gyomorgörccsel várta, hogy kitudódjon, mit műveltek a bálon. Szinte érezte, hogy tele lesz az asztala levelekkel, mire hazaér, de kellemesen csalódnia kellett. 

Egyetlen levelet kapott, míg nem voltak otthon, és az is az édesanyjától jött. Csak reménykedni tudott, hogy az öregasszonynak nem jár el a szája. Utálta az érzést, hogy ennek a nőnek a kezében van a jó híre. Tisztában volt vele, hogy lesz következménye annak, hogy meglátták őket, de akkor sem bírta elviselni a tudatot, hogy Surrey márkinénak van valami a kezében ellene.  

Sem Bill sem ő nem beszélt a történtekről, mégsem tudott a lány fátylat hajtani a történtekre. Mégsem ez zavarta a legjobban. 

Vivian mondott neki valamit. Na nem a sok sületlenségre gondolt, és nem is arra, hogy nagy valószínűséggel a férje nála töltötte az éjszakát, hanem arra, amit a bátyáról mondott. Nem az, akinek gondolja? Hogyne lenne az, akinek gondolja? A legjobb barátja, a mestere, az aki miatt a lány olyan amilyen. 

Bill biztos tudja, hogy miről van szó. Mégiscsak Arthur legjobb barátja volt. A hercegné nem kételkedett benne, hogy jobban ismerte őt, mint a tulajdon húga, bármennyire is fáj ezt beismerni. 

Arty mélyen belélegezte a hideg levegőt, majd nagy, fehér párában kifújta azt. Ideje lesz beszélni a férjével.  A férjével, akivel lassan egy hónapja házasok voltak, mégsem úgy. A nagy, sötét ajtó minden éjjel csukva maradt, és Warwick sem mutatott hajlandóságot változtatni a tényeken, mégis Arty titkon minden éjjel reménykedett benne, hogy a férje meggondolja magát. Meggondolja magát, kinyílik a fekete ajtó és átadják magukat az ösztöneiknek. 

Végül is elérte, amit akart. Azzal, hogy a márkiné meglátta őket Arty, ha akarná sem tudná érvényteleníteni a házasságot. Enyhe túlzás. Tudná, csak senki nem venné el őt újra, hisz minden kétséget kizáróan a márkiné még aznap este, az 1666-os Londoni tűzvész  módjára terjesztette a hirtelen szerzett információt. Ha egyedül maradna, elvált asszonyként és ne adj Isten, az apjával történne valami, neki nem lenne semmije. És amúgy is! Az egykori Lady Athor Jamestone nem süllyedne ilyen mélyre. Nem lesz elvált asszony úgy, hogy még be sem töltötte  a tizennyolcat. 

Arty Brunot a szabadban hagyta. Jobb úgy beszélni a ház urával, hogy nincs teljesen befeszülve az ebtől. 

Leverte a legtöbb havat a cipőjéről, majd a hideg, fűtetlen előcsarnokon átvágva a lépcsőházba indult. A hercegné felfelé lépdelt a herceg dolgozószobájába. 

A folyosón üres volt, eltekintve az egy-két őrtől, akik a folyosót és az urukat védték. Arty nem tudta, hogy mire ez a nagy felhajtás. Ki támadná meg a herceget? Egy megvadult toll?

Arty a szemét forgatva vágott előre az ajtó felé. Már majdnem ott volt, mikor kinyílt és be is csapódott. 

De nem Bill volt. 

- Üdvözlöm, hercegné- hajolt meg előtte Clark, mikor észrevette és már ment is dolgára.

- Mr.Clark!- szólt utána Arty, mire a testőr megállt.