Miattad maradnék

• 3 • auriga •

Reggel kipihenten kelek fel és elégedetten veszem tudomásul, hogy a belső órám itt is ugyanúgy működik mint otthon. Még mindig nehéz felfognom, hogy egy másik bolygón vagyok, de ahogy kitekintek az ablakon és teljesen más tájat pillantok meg, mint amit megszoktam, rá kell jönnöm ezúttal nem álmodok, hiába álomszerű az egész.

A konyha részlegre érve újra felfedezni vélek tápláléknak szánt dolgokat, de tudom, hogy csak olyan ételek vannak jelenleg a házban, melyek nem romlanak meg hamar, ezért be kell vásárolnom. Ez izgalommal tölt el, hiszen az Aménuszon nincsennek élelmiszerboltok, hanem előre összeállított élelmiszer csomagokat kapunk a fizetésünk mellé. Alkalmam nyílik többféle táplálékot kipróbálni és az internetet is használatba fogom venni, amiről már annyit hallottam. Sok mindent tudunk onnan, de minket a gyakorlati dolgok jobban érdekelnek, hiszen hiába olvasok arról milyen íze van például a rámennek, mivel nálunk semmi nincs amihez hasonlítani tudnám, az nem mond semmit. Most, hogy megkóstoltam, sokkal bátrabban fogok nyitni a földi ételek felé.

Evés után felöltözöm azokba a ruhákba, melyeket a hálószoba szekrényében találok. Szívem szerint fehéret viselnék, mert az a kedvenc színem és otthon is mindig fehér színű ruhákat viselek, de nem igazán találok ilyen holmikat. Egy erős pink színű felső és fekete, fura anyagú nadrág mellett döntök. Az aménusziak, akárcsak a földiek, szeretik az ékszereket, ez alól persze én sem vagyok kivétel. A füleim több helyen ki vannak lyukasztva és fülbevalókat is hordok.

Eddig minden olyan megtervezett volt az életemben, semmi kétségem nem volt soha, most viszont minden kiszámíthatatlan, mert az emberek nem olyanok mint mi és nem is úgy gondolkodnak. Fogalmam sincs hogyan fognak rám reagálni és bármit is mondott Khija, tartok attól, rájönnek, hogy én nem vagyok földi.

Az amofonomban lévő információkat tanulmányozom, miközben a lélegeztető maszkot is felveszem, mert érzem, hogy kissé fáj a tüdőm. A földi iskolához egy metró nevezetű tömegközlekedési eszközzel kell eljutnom, aztán még pár földi percet sétálok és ott is leszek. A földiek könyvekből tanulnak és füzetekbe írnak, melyek papír alapúak. Mi más mutathatná jobban mennyire primitívek? Szerencsére az itinéáriuszok mindent beszereztek nekem ehhez, így már nem kell bajlódnom semmivel. Mi nem írunk kézzel, de az inkubátorban ezt is belém táplálták, tehát elvileg mennie kell.

Miután kilépek a házból, a biztonsági rendszer automatikusan lezárja azt, mivel érzékeli, hogy nem vagyok bent. Az amofont magam elé tartva követem az útirányt. A metró a föld alatt közlekedik, ez ismerős, mert nálunk is van hasonló jármű, így nem vagyok teljesen elveszve. Odalent egy jegyautomatához megyek és az amofonomat a géphez emelve, az azonnal intézkedik helyettem és a gép kiköp magából egy bérletet, mely egy földi hónapig érvényes lesz. Ezután az embereket leutánozva, jól megfigyelve teszem, amit ők.

Valahogy sokkal szabadabbnak tűnnek mint mi aménusziak. Eddig azt tapasztaltam, hogy szeretnek egymással beszélgetni és sokat nevetnek. Látok egy társaságot, akik kifejezetten hangosak és jól szórakoznak, ettől pedig nekem is mosoly húzódik az ajkaimra, amit észrevéve egyből ledöbbenek. Velem ilyen még sosem történt. Értetlenül ácsorogva folytatom utam a metróval, majd a megfelelő megállónál leszállok és újra az amofonom instrukcióit követve közelítem meg a földi iskolát.

Nem kell olyan sokat gyalogolnom, pontosan hat földi perc múlva oda is érek a kívülről kissé kopott épülethez. Megállok előtte és alaposan megfigyelem a létesítményt. Az udvar tele van fiatal emberekkel, akik az én életkorom körül járhatnak és a már eddig tapasztalt hangoskodás veszi körül őket. Kezdem azt gondolni az emberek nem igazán szeretik a csendet, pedig kifejezetten megnyugtató lehet néha.