Kegyetlen szerető szív

1

Amikor reggel kinyitottam a szemem az ébresztő idegesítő sípolását hallva, a tekintetem azonnal az ablakra szegeződött. Az üvegen egymással versenyezve folytak le az esőcseppek, a szobát a kint tomboló vihar által keletkezett villámok fénnyel töltötték be.
- Már korán reggel zuhog...- motyogom magamnak, hiszen a kis házban rajtam kívül nem tartózkodik senki.

Egyszer volt egy nagy, boldog családom, de a háború szétszaggatta azt. A bátyjaim és az öcsém elestek a Senjukkal való harcok során, az apám szintén az ő sorsukra jutott. Anyámat pedig felszippantotta a depresszió és a szeretett családtagjaink hiánya. Olyannyira, hogy úgy érezte, ez a világ már csak szenvedés lehet neki, ezért saját kezüleg véget vetett az életének. A szobájában állva, azt kiabálva, hogy "ez az élet egy valódi átok" elvágta torkát egy kunaival, miközben egyetlen megmaradt lánya, a 12 éves önfejű Katsumi ott állt a szoba ajtajában. Felém se pillantva esett a padlóra, majd elhagyta testét a lélek. Ott feküdt előttem, míg én mozdulni sem bírtam. Még egy kétségbeesett sikolyra se futotta, csak álltam ott némán, miközben vörös szememből folydogáltak a könnycseppek. Azóta 6 év telt el, de még mindig naponta látom magam előtt azt a képet, ahogy anyám a saját vérében fekszik a padlón. Az idő nem segített felejteni.

Szokásomhoz híven ma is kávéval indítom a napot, anélkül nem bírok dolgozni. Egy kis étteremben dolgozom a város közepén, ami elég messze van az otthonomtól. De minden reggel jól esik a séta, hogy kiszellőztessem fejem a rémálmaimtól és tragikus gondolataimtól, amik az éjszaka folyamán törtek rám. Hiába az altató, ami nélkül nem tudok aludni, így minden este beveszem, a rémálmaim nem múlnak el. Minden éjjel látom szinte ugyanazt, ahogy ott állok a csatatéren. Végig kell néznem, ahogy meghalnak a családtagjaim, a klántagjaim és ahogy öngyilkos lesz az anyám. Olyan ez, mint egy végtelen genjutsu, amit nem lehet megtörni, csak a nappalok adnak nekem egy kis szünetet, hogy újra felkészüljek a rémképekre.

Konoha utcáin végigsétálva csak néhány ember jön szembe velem, azok se nagyon foglalkoznak velem. Nem vagyok bosszantó vagy visszataszító, egyszerűen csak nem engedek emberek az életembe beleolvadni. Mindenki, aki közel került hozzám meghalt, ezért nem kötök szoros kapcsolatot az emberekkel. Nem bírnám el, ha még valakit elveszítenék. Ennek ellenére, akik ismernek mindig bizalommal fordulnak hozzám, ha bajban vannak. Tudják, hogy szilánkosra tört szívem vajból van és kedves vagyok mindenkivel. Csupán már nem akarok barátokat, nem akarok senkit a közvetlen közelemben tudni, nehogy elérje őket az átok, amit magammal hordozok.

A főnököm szokás szerint mosolyogva üdvözöl, majd sok sikert kíván a munkához. Mint minden nap, ma is csak úgy záporoznak be hozzánk az emberek, nem hiába ez Konoha legkedveltebb étterme. Minden olyan volt, mint minden más napon, kivéve, hogy főnököm a munkaidő lejárta után az irodájába hívott.
Remegő lábakkal léptem be a helyiségbe, fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem. Minden nap szorgosan végzem a munkám, nem tudom mi panasza lehet ellenem, de nagyon izgulok. Ő az asztalánál ül és könyökével támaszkodik rajta, összekulcsolt ujjain az állát pihentetve.
- Katsumi...
- I-igen...?- dadogom félve.
- Engedelmeddel javasolnálak egy sokkal jobb állásra.
- Hogy?- képedtem el.
- Mint tudod, nemsokára kiválasztják ki legyen Konoha első Hokagéje. Viszont a falu három főembere mellé már most segítőt keresnek. Nem árulhatom el a befolyásomat, de... ha beleegyezel javasolhatlak a munkára. Szerintem ez jobban illene hozzád, mint a konyhán gürcölés.
Tátott szájjal meredtem rá, nem jött ki egy hang se a torkamon. Mindig kedves volt velem, tudta, hogy árva vagyok és igyekezett nem tovább rombolni a darabokban heverő önbecsülésem és lelkem, de ez most meglepett.
- Engedelmével... miért pont én?- kérdeztem kíváncsian.
- Mert úgy érzem, ott sokkal jobb lenne neked. Tudom, hogy kerülöd az embereket, amennyire csak tudod és nem szabhatom meg neked, hogyan élj, de...- kezdte vigyázva a szavaira és elémsétálva a vállamra tette a kezét-... neked is jobb lenne, ha emberek között töltenéd a mindennapjaidat, nem pedig konyhai gépek társaságában. Szóval... elvállalod?
- I-igen és nagyon szépen köszönöm- hajoltam meg illedelmesen.
- Szívesen. Holnap már egyenesen a főépülethez menj, ott majd elmondják mit kell tenned- utasított mosolyogva, majd gyengéden megszorította a vállam és elengedett.
Kábán léptem ki a helyiségből és akármennyire késő volt, képtelen voltam hazamenni. Annyira kavarogtak gondolataim, hogy lábaim reflexszerűen rótták Konoha utcáit a sötétben. Csak sétáltam a nemrég felépített falu között és néha még magam se tudtam, hogy hol vagyok. Annyira elmerültem gondolataim tömkelegébe, hogy eszembe se jutott hazaindulni.
- Te ki vagy?- hallottam meg egy mély férfi hangot a hátam mögül.
Megijedtem a hirtelen jött, erőteljes hang hatására, ami árasztotta magából a hatalmat. Kezeim akaratlanul remegni kezdtek és gépies mozdulatokkal fordultam meg. Ekkor szembe találtam magam Konoha egyik főemberével és egy meglepett arckifejezés után illedelmesen meghajoltam.
- Uchiha Katsumi vagyok... Tobirama-sama- pillantottam fel rá félve.
Egy megvető pillantást kaptam válaszul, ami arra késztetett, hogy újra lesüssem a szemeimet. Tobirama-sama közelebb jött és megállt közvetlenül előttem. A magas férfi árnyéka rámvetült, ezért lassan felemeltem a tekintetem és szembetaláltam magam a piros szempárral.
- Mit csinálsz itt ilyen későn? Talán eltévedtél?- kérdezte gúnyosan.
- N-nem... én csak...- motyogtam elhaló hangon, miközben tekintetem újra a talajra szegeztem.
- Menj haza gyorsan! Ilyen későn ne mászkálj a faluban!
- I-igenis...- rebegtem, majd egy meghajlás után megfordultam.
Lábaim akaratom ellenére gyorsabban indultak meg és amint elkanyarodtam a férfi látóteréből, futásnak eredtem. Lihegve estem be a házam ajtaján és minden további nélkül az ágyra vetettem magam.
- Ez a tekintet... megijesztett- motyogtam az üres háznak.
Bevettem az altatómat és a takarómat szorosan magam köré csavarva hunytam le a szemeimet. Nem volt hideg a lakásban, sőt, éreztem, ahogy a verejtékcseppek lefolynak a hátamon. Mégis görcsösen kapaszkodtam a magam köré csavart takaróba, miközben újra és újra felelevenedett bennem az a tekintet. A kegyetlenség, gyűlölet és lenézés tekintete.
- Félek ettől az embertől...- mondom ki hangosan, majd egyszerűen a fejemre húzom a takarót.