Kegyetlen szerető szív

17

Már napok óta úton voltam a megadott falu felé, amikor egy erdőben haladva harc zajára lettem figyelmes. Kíváncsiságom megelőzte józan eszem és óvatosan egy bokorhoz sétáltam, majd megnéztem, hogy kik harcolnak. Három fiatal fiú állt szemben két magas férfivel, miközben azok elégedetten vigyorogtak. A fiúk alig lehettek 12 évesek, már jócskán ki voltak fulladva és láttam, hogy percek kérdése és megölik őket. Mivel semmi közöm nem volt a harchoz és amúgy is sietős dolgom volt, csak tovább kellett volna sétálnom, de képtelen lettem volna otthagyni a gyerekeket. Helyette a három fiú elé ugrottam és kardommal elhárítottam a feléjük repülő fegyvereket. Na igen, Dan a kiképzésem végeztével ellátott pár kunaival és ezt a kardot is ő adta, hogy legyen mivel megvédenem magam.
- Egy lány? Te szeretnéd megvédeni őket?- nevetett fel gúnyosan az egyik férfi.
- És ha igen?- vontam fel a szemöldököm.
Egyikük azonnal nekem ugrott, kardjaink egymásnak csapódtak és csakúgy csikorogtak, miközben próbáltam fölénybe kerülni. Gyorsan elővettem egy kunait és a tag oldalába szúrtam, aki fájdalmasan kapott a fájó ponthoz. Kardommal ezúttal lecsaptam rá, de ezt már nem tudta kivédeni és eszméletlenül terült el előttem a földön. Szemem magától aktiválódott és könnyedén elhajoltam a felém küldött shurikenek elől. Villámgyorsan a másik férfihez ugrottam és lesújtottam rá kardommal, amit nehezen ugyan, de hárítani tudott. Végül az egyik mögöttem álló fiú maradék erejét összeszedve lesújtott a férfire egy tűz típusú támadással. Engem figyelmeztetett, hogy ugorjak félre, majd lángok lepték el a férfi testét. Amikor a három gyerek meglátta a vörös szemem, mindannyian hátráltak pár lépést.
- Nem akarlak bántani- nyugtattam meg őket, mire visszatért a bátorságuk.
Hozzájuk léptem és elkezdtem meggyógyítani a sérüléseiket.
- Gyógyítani is tudsz?- ámult el egyikük.
- Csak egy kicsit...
- Te Uchiha vagy, igaz? A nagyapám azt mondta, az az egyik legerősebb klán a világon- szólalt meg az egyikük.
- Az vagyok- válaszoltam, miközben meggyógyítottam a karján lévő sebet.- De nem igazán tudom használni a szemem...- húztam el a szám.
- Akkor nem vagy ninja?- zavarodott össze egyikük.
- Nem igazán, csak tanultam egy-két dolgot- magyaráztam.- Hosszú út áll előttem, ezért gondoltam jól jön, ha tudok egyet s mást.
- Hová tartasz?
Elővettem a térképem és megmutattam nekik az útvonalat, majd a falucskát, ami a célom. Mindhármuk arca eltorzult és ijedten meredtek rám.
- Nem mehetsz oda! Mi is onnan menekültünk el- figyelmeztetett egyikük.
- Miért?- kerekedtek el a szemeim.
Ugye nem csináltál megint valami hülyeséget, Madara? Ebben is a te kezed lenne?
- Pár nappal ezelőtt megjelent nálunk egy férfi, aki a bijuuk felől érdeklődött. A mi falunk különleges, mert a bijuuk tartózkodási helyét számontartjuk és mondhatni az árnyékból vigyázunk rájuk és a szabadságukra. Ezt még évtizedekkel ezelőtt a falu alapítójára bizta rá Rikudou Sennin egy látomásban. Azóta a falunk gondoskodik valamilyen szinten a bijuukról, de csak nagyvonalakban, hiszen nem akarjuk megfosztani őket a szabadságuktól. Ezt az az ember is tudta, aki eljött hozzánk. Arra kért, hogy önként adjuk át neki a bijuukról gyűjtött adatainkat, mert el akarja fogni őket. Azt mondta, jobb ha együttműködünk vele, hanem baj lesz.
- De a falu vezetője nem teljesítette a kérését, ezért a férfi nagyon megharagudott és azzal fenyegetett, hogy eltörli a falunkat a föld színéről, ha nem mondjuk el, hogy hol vannak a bijuuk- vette át a szót a társa.- De a shinobijaink nem ijedtek meg tőle és harcba szálltak vele. A férfi azonban minden nehézség nélkül végzett a teljes hadseregünkkel, mi pedig elmenekültünk, mert azt mondta, minden ninját meg fog ölni, ameddig el nem mondjuk neki, amit tudni akar.
Lesokkolódva hallgattam, amit mond és magamban fohászkodtam, hogy ne Madara legyen ez a kegyetlen ember. De legbelül tudtam, éreztem, hogy biztosan ő volt az. De azért élt bennem a remény még pár pillanatig.
- Ki volt az az ember?- kérdeztem halkan, előre félve a választól.
- Uchiha Madarának hívta magát. Az a te klánod, talán ismered?- kérdezte az egyik fiú.
Csalódottan lehajtottam a fejem, miközben némán bólintottam egyet. Nem tudom elhinni, hogy megint ilyen szörnyűséget tett. Mikor lett ennyire kegyetlen, miért csinálja ezt? Hová tűnt az a Madara, aki mindig szeretetteljes tekintettel nézett rám és annyira aggódott értem? Mikor és miért vált ennyire gonosszá?
A szívem szakadt meg, amikor leülepedtek fejemben az információk és rájöttem, hogy képtelen vagyok válaszolni azokra a kérdésekre. A gyerekek intő szavát figyelmen kívül hagyva indultam útnak a falu felé, de ezúttal rohantam. Meg kell találnom, most azonnal! Mielőtt még több ártatlan shinobival végez.

Két nap folyamatos rohanás után teljesen kifulladva álltam meg pár pillanatra a falu szélén, majd besétáltam. Lábaim már remegtek a kimerültségtől, miközben emberek után kutattam a kihalt faluban. Sehol nem láttam egy teremtett lelket sem, ezért csalódottan huppantam le a porba az egyik utca közepén. Ekkor megéreztem, ahogy egy apró tenyér a vállamra téved és kíváncsian pillantottam fel. Egy aggódó kislánnyal találtam szembe magam, aki oldalra fordította a fejét és bekiáltott az egyik házba.
- Anya, a lány jól van!- lelkendezett vékony hangon.
- Gyere be gyorsan!- kiáltott vissza egy ijedt nő, miközben szélesre tárta a bejárati ajtót.
A kislány megragadta a kezem, mire felpattantam és berohantam vele együtt a házba. Az édesanyja bezárta az ajtót és csendre intve bevezetett egy kis szobába.
- Veszélyes kint mászkálnod- suttogta nekem.
- Én csak most érkeztem ide. Mi történt?- kérdeztem értetlenül.
- Nem hallottál arról a kegyetlen emberről?- lepődött meg félelemmel a tekintetében.
- De...- hajtottam le a fejem szomorúan.- Itt van?
- Már elment, de bármikor visszajöhet...
- Hová ment?- kérdeztem sietősen.
- Te utána akarsz menni?- kerekedtek el a szemei.- Azt nem szabad, meg fog ölni!
- Nézze, nagyon messziről jöttem el idáig. Nézzen csak végig rajtam.
A nő szemügyre vette a poros, kopott ruhámat, kifakult köpenyemet és horzsolásokkal borított lábaimat.
- Meg kell találnom, csak én tudom őt megmenteni...- saját magától, tettem hozzá gondolatban.
- Nem akarlak elszomorítani, kedves, de... Még ha egyszer kedves ember is volt, már teljesen megváltozott. Nem hiszem, hogy lehetne beszélni vele- motyogta halkan.
- Muszáj megpróbálnom- néztem rá határozottan.- Nem tudja merre ment?
- A Kyuubit akarja elkapni. Magam sem tudom miért, de erőszakosan megszerezte az adatokat, amiket róla szereztünk és elrohant. Biztos oda megy- sóhajtott fel.
- Hová pontosan?- vettem elő a nyúzott térképem.
A nő rámutatott egy helyre, amit meg is jelöltem egy ceruzával. Valahol a hegyek között lesz, ahová még nehezebb lesz eljutni. Szuper...
- Köszönöm!- pattantam fel gyorsan.
- Várj, pihenj itt egy kicsit- nézett rám kedvesen.
- Köszönöm, de sietnem kell.
- Akkor legalább egy ebédre maradj! Biztos régen ettél normális kaját, ha olyan sokáig kóboroltál- mosolyodott el halványan.
Ezt az ajánlatát már nem volt szívem visszautasítani és itt ebédeltem kettőjükkel. Aztán útnak engedtek, de mielőtt kiléptem az ajtón, a nő a kezembe nyomott egy fegyvertartót.
- Ez a férjemé volt, amikor még köztünk volt. A hegyeknél sok az ellenséges törzs, nagy veszély leselkedik rád, ha odamész. Szükséged lesz ezekre- mosolygott rám kedvesen.
- Köszönöm- vettem el hálásan és útnak indultam.
Nagy levegőt véve megint rohanni kezdtem végig a falun, egyenesen a hegyek felé. Már a távolból látni lehetett a hatalmas kiemelkedéseket és nagyon rossz érzes kerített hatalmába, amikor közelebb értem hozzájuk. Hirtelen egy halom kunai repült felém, amik elől a Sharinganom segítségével tértem ki. Három ellenséggel találtam szembe magam, mire idegesen nyeltem egyet. Az egyik azonnal nekem is rontott, de egyetlen mozdulattal kitértem a kardja elől és megsebesítettem. A következőt szintén könnyen elintéztem, de a harmadikkal kicsit meggyűlt a bajom. Ugyanis genjutsuval próbálkozott, de mivel Dan mesélt arról egy-két dolgot, a Sharinganomnak hála nem volt rám hatással. Aztán víz típusú támadással próbálkozott, de bevetettem ellene az egyetlen ninjutsut, amire képes voltam, egyfajta tűzgolyó technikát. Meglepte az ellenségem ez a jutsu, így a háta mögé kerülve őt is elintéztem. Lihegve meredtem a földön fekvő három emberre, majd tovább indultam. A hegyre felvezető ösvény keskeny volt és nem volt rendesen kitaposva. A tüskés bokrok apró sérülések  ejtettek a lábamon, de nem törődtem a lefolyó vércsíkokkal, csak haladtam előre. Néha megbotlottam egy kiálló gyökérben, olyankor a sziklában kapaszkodtam meg, miközben a karom lehorzsolódott. Felszisszenve a belém hasító fájdalomtól haladtam tovább, hiszen ezek csak apró sebek, nem számítanak. Egy ninja szemberöhögne, ha látná, hogy rosszul leszek egy ennyitől, ezért csak haladtam tovább. Éreztem, hogy Madara a közelben van és semmi pénzért nem álltam volna meg egy pillanatra sem. Hamarosan láthatom és beszélhetek vele- gondoltam, ami még több erőt adott.