Kegyetlen szerető szív

2

Reggel konkrétan reszketve ébredtem, még az ébresztőm sípolása előtt. Felültem az ágyban és kábán meredtem a semmibe a rémálmomon agyalva. Ezek alatt az évek alatt már hozzászoktam a rémálmokhoz, hogy a családomat újra és újra szenvedni látom. De amit ezen az éjjelen álmodtam, az teljesen más volt.

Ott álltam a harcmezőn egyedül, nem láttam magam körül senkit. Aztán megjelentek előttem a családom tagjai, ahogy szólásra nyitják a szájukat, de a beléjük hasító fájdalomtól egyetlen szót sem tudtak kimondani. Csak elhullottak előttem a poros talajon. Alig értek földet a holttestek, már köddé is váltak és a kietlen tájat felváltotta a nyomasztó sötétség. Láttam magam kívülről, ahogy állok az utca közepén, miközben egy fekete férfialak sétál felém. Lejátszódott a szemem előtt az a jelenet, amit este átéltem. Láttam, ahogy elrohanok lehajtott fejjel, szánalmasan. Aztán megláttam magam előtt a piros szempárt, ami vérvörös színt öltött fel egy pillanatra. Láttam benne a színtiszta, mérhetetlen gyűlöletet és testem remegni kezdett. Ekkor az álmom véget ért.

Egy gyors zuhanyzás után ittam egy kávét, majd felöltöttem megszokott öltözetem. Hajam a legtöbb Uchiháétól eltérően nem a sötét árnyalatot kapta, hanem halvány szürke, szinte fehér színe van. Meg se mondanák róla, hogy egy Uchihához tartozik. Mivel a hajam nem a jellegzetes sötét színt viseli, igyekszem ennek hiányát az öltözködésemmel pótolni, így szekrényemben fekete és sötétkék árnyalatú ruhákon kívül szinte nincs más. Felvettem egy egyszerű fekete pólót és nadrágot, majd kisétáltam a házból.
Remegő végtagokkal haladtam végig Konoha utcáin a főépületig. Nem kis lélekjelenlétre volt szükségem, hogy belépjek a hatalmas épületbe, alig tudtam azt összekaparni valahonnan belülről. Talán egyedül az hajtott, hogy ne szégyenítsem be a volt főnökömet, amiért engem ajánlt fel erre az állásra. Amikor beléptem a hatalmas ajtón, Senju Hashiramavál találtam szembe magam. Meglepettem meghajoltam és köszöntem neki.
- Jó reggelt, Hashirama-sama!
- Neked is! Te vagy Uchiha Katsumi, igaz?- kérdezte, mire csak bólintottam egyet.- Gyere, körbevezetlek.
Meglepetten haladtam az előttem mosolyogva sétáló Senju után, aki gondosan elmagyarázott nekem mindent. Amikor felértünk az épület legfelső szintjére, megállt egy ajtó előtt és kinyitotta nekem. Döbbent arccal léptem be előtte a helyiségbe, ami üresen állt. Hashirama-sama leült az asztalhoz és intett nekem, hogy foglaljak helyet az előtte heverő széken.
- Ígérem megpróbállak nem túlterhelni már az első nap, csak hát... rengeteg munka szakad már most a nyakunkba.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek- szólaltam meg szégyenlősen.
- Igen, ez igaz- mosolyodott el.- Szerettelek volna bemutatni a többieknek, de úgy látszik késnek- sóhajtott fel fáradtan, miközben hátradölt a székén.- Mindig ezt csinálják...
- Mindig?- futott ki számon a kérdés, de azonnal meg is bántam.
Hiszen egyáltalán nem tartozik rám, nekem itt csak annyi a dolgom, hogy elvégezzem, amit parancsolnak. Semmi közöm az ilyen ügyekhez.
- Igen, annyira próbálják elkerülni a találkozást a másik személlyel, hogy mindig később érkeznek azt remélve, hogy így nem fognak találkozni. De ez nem mindig sikerül- magyarázta el keserűen mosolyogva.- Régi vágyam, hogy valahogy kibékítsem azt a kettőt, de eddig kudarcot vallottam- sütötte le a fejét.
Annyira depressziós hangulatba került, hogy fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Ugyanis erre nem igazán tudtam mit mondani, még azt sem tudtam kikről beszél. Csak annyi esett le, hogy velük vagy nekik kell majd dolgoznom és nagyon nem bírják egymást. Az emberek lelkének istápolásában én ritka szar vagyok, ugyanis az én lelkiállapotom is romokban hever. Szóval csak ültem vele szemben tehetetlenül és vártam, hogy végre visszatérjen belé a lelkesedés, ami eddig tombolt benne. Elképesztően kedves volt velem eddig, végig mosolygott, amíg bejártuk az épület emeleteit és buzgón mutogatott a szobák ajtajára, hogy mit hol találok majd. Ehhez képest most... nagyon úgy néz ki, mint akinek pszichiáterre van szüksége.
- Mit csinálsz már megint, Hashirama?- hallottam meg egy unott, de erőteljes hangot magam mögül.
Felálltam a helyemről és szembefordultam az érekzővel. Ahogy a fekete szempárba néztem, egy pillanatra megdermedtem. Egy másodpercnyi meglepődöttség tükröződött tekintetében, majd ezt felváltotta egy komoly arckifejezés. Vonásai komorak lettek, szemében megjelent a lappangó gyűlölet. Olyan fajta embernek nézett ki, aki elől egy normális kisgyerek fejvesztve menekülne. Ijesztő volt, de mégis... volt benne valami, ami nem hagyta, hogy leemeljem róla tekintetem. Hosszasan bámultam a rideg szempárba, mivel ő is az én fekete szemeimet bámulta. Majd lenézően Hashirama-samára pillantott és megrázta a fejét.
- Te soha sem változol- motyogta, miközben közelebb sétált hozzánk.
- Végre megjöttél, Madara! Ő itt Uchiha Kat...- kezdte a Senju, de az Uchiha egy pillanat alatt félbeszakította.
- Tudom- mondta, mire két értetlen tekintetet kapott válaszul.- Ismerem a klánom tagjait, Hashirama!
- Hogyne, nem is feltételeztem az ellenkezőjét...
- Mit keres itt?- kérdezte az Uchiha felém se pillantva.
Porba tiport önbecsülésem azonnal arra késztetett, hogy lesüssem szemeimet és a padlót kezdjem bámulni.
- Mától velünk dolgozik.
- Vagyis nekünk?- javította ki Madara-sama felvonva fél szemöldökét.
- Nem, velünk- nézett rá határozottan Hashirama, mintha tartana valamitől.- A jövendőbeli Hokage segédje lesz.
- Akkor nekem mi közöm hozzá? Az úgyis te leszel!- vágta a fejéhez.
Hangjából nem az irigységet, inkább a fájdalmas elfogadást és a gyűlöletet lehetett kiolvasni. Ez a férfi ijesztő...
- Még nem tudhatjuk- sóhajtott fel Hashirama, majd a kifelé igyekvő Uchiha után kiáltott.- Madara! Azt terveztem, hogy ma neked segít. Elég sok dolgod lesz...
- Nekem aztán mindegy! De akkor mozduljon és jöjjön utánam- mondta flegmán vissza se nézve, majd egyszerűen kisétált.
Amint észbekaptam egy illedelmes meghajlást követően az Uchiha után rohantam. Az előttem haladó legalább három fejjel magasabb volt nálam, de talán néggyel is. A puszta jelenlététől és hatalmat közvetítő kisugárzásától azonnal jelentéktelennek és egy igazi senkinek éreztem magam. Lehajtott fejjel kullogtam utána a folyosókon, így teljesen váratlanul ért, amikor egy ajtó előtt megállt. Mire felfogtam a körülöttem történteket már késő volt, fejem izmos hátának csapódott.
- Vigyázz már!- szólt rám azonnal, majd ingerülten belökte maga előtt az ajtót.
- S-sajnálom, Madara-sama...- rebegtem szégyentől égő fejjel.
- Beszélj már érthetően!- teremtett le újra, majd levágodott a bent lévő asztal mögötti székre.- Hosszú napunk lesz, ha még te is megkeseríted, azzal nem érek el semmit.
- Elnézést- mondtam egy fokkal hangosabban.
- Mindegy, nem számít. Ezt intézd el- nyomott a kezembe egy halom papírt, amit értetlenül kezdtem tanulmányozni.- Úgy értem vidd el Hashiramához! Még ma, ha lehet...
Szó nélkül elindultam a Senju irodájába, miközben belém hasított a felismerés. Ez a férfi maga a kegyetlenség... Mégis mi az a belső kényszer, ami megakadályozza, hogy szememet lesütve elmeneküljek tőle? Mi van benne, ami miatt ennyire érdekel, hogy mit rejteget a felvett álarca alatt?