Kegyetlen szerető szív

8

~Madara szemszöge~
Hashiramával mindketten kifejezéstelen arccal sétáltunk ki a helyiségből, ahol az imént jelentették be, hogy ki lesz a Hokage. Engem meg sem lepett, hogy a Senju lett az és tudom, hogy igazából őt se. Csak teszi a hülyét, mert azt hiszi, hogy ettől jobb nekem. Pedig nekem igazából mindegy volt ez az egész, legalább nem akasztanak a vállamra egy csomó terhet. Majd elbír azokkal Hashirama és a vele járó papírmunkával is. Engem csak hagyjanak ki belőle.
- Madara...
- Nem kell semmit mondanod, Hashirama. Mindketten tudtuk ezt előre, meg se próbáld tagadni! De amúgy... rajtad jobban fog állni az a hacuka- jegyeztem meg apró mosollyal a szám sarkában.
- Azt mondod?- kérdezte nevetve, miközben elindultunk Konoha utcáin.
Hogy hová? Fogalmam sincs, csak vezetett a lábunk, mi pedig hagytuk neki.
- Csak agyadra ne menjen a sok papírmunka- tettem hozzá, mire depressziósan lesütötte a szemét.
Ekkor olyant tettem, ami régóta nem fordult elő velem: halkan felnevettem. És ez nem a gúnyos nevetésem volt, amit megannyi alkalommal zúditottam rá Katsumira. Ez őszinte volt, a szívemből jött. Apropó Katsumi... remélem feleszmélt abból a döbbenetből, amit okoztam neki. Felelevenítettem magamban az rákvörös arcát, amit rengetegszer láttam már és ami annyira hiányzott, amikor hosszú ideig nem láttam. Be kell vallanom, egész aranyos tud lenni, amikor elpirul.

~Katsumi szemszöge~
Csak bolyongtam Konoha utcáin, nem állt szándékomban hazamenni. Ugyanis délután tartják a Hokage-avató ünnepséget, ahol közlik az egész faluval, hogy ki nyerte meg a választást. Mindenképpen el a akartam menni oda, mert kíváncsi voltam az eredményre, bár legbelül biztos voltam benne, hogy Hashirama-sama nyert.
A főépület felé haladtam, amikor megpillantottam Tobirama-samát. Jóval előttem haladt és reménykedtem benne, hogy emiatt nem vesz észre. De mintha megérezte volna, hogy félve rápillantok néha-néha, mert kifejezéstelen arccal hátrapillantott. Amikor piros szemei az én feketéimbe fúródtak, mosolyogva megfordult és bevárt engem. Nem is tudom milyen mosoly volt az, csak egy dologban voltam biztos: nem volt őszinte.
- Délelőtt jól elzavart az Uchihád, pedig még beszélgetni akartam veled- mondta semleges hangon, miközben mellette haladtam.
- Miről?
- Érdekelne, hogy mikor veszed végre komolyan a közeledésem? Ideje lenne eljönnöd velem valahová...
- Eddig az egyetlen hely, ahová hívtál a lakásod volt. Abba pedig nem vetem bele magam csakúgy- mondtam pimaszul.
- Nocsak, de kinyílt a szád hirtelen- ciccegett kelletlenül.- Jobb volt, amíg a kiszolgáltatottságot sugároztad, és nem volt ekkora képed.
- Az emberek változnak- motyogtam.
Nem fogom hagyni többé, hogy úgy bánjon velem, ahogy eddig tette! Nem fogom többször vékony hangon kérlelni, hogy engedjen el és hagyjon békén. Ideje a sarkamra állnom, ahogy Madara-sama mondta.
Megkönyebbültem, amikor megpillantottam a tömeget és elindultam azzal a céllal, hogy bevegyüljek az emberek közé. Alig vártam, hogy végre ne tudhassam magam mellett Tobirama-samát, egyszerűen nem akartam látni. De a Senju megfogta a kezem és erőszakosan rákulcsolta ujjait.
- Hová mész? Mi fent leszünk a bátyámmal, neked is ott a helyed- pillantott rám, miközben erősebben megszorította a kezem, hogy ne tudjam elhúzni.
- Jól megleszek itt is- vágtam vissza, de nem engedett.
Elkezdett a főépület bejárata felé húzni, megtagadva minden ellenállásom. Csak öntelt vigyorral haladt előre.
- Nem gondolod, hogy különlegesebb vagy azoknál?- biccentett lenézően a tömegre.- Megérdemled, hogy velünk légy fent.
- Ha maga mondja...- hagytam rá végül, amúgy sem tudtam mit tenni ellene.
A kezemet megpróbáltam kihúzni, de az ujjai még szorosabban a bőrömbe mélyedtek. Végül feladtam a próbálkozást, ami egy elégedett vigyort csalt az arcára. Örülj csak annak, hogy erősebb vagy nálam, tessék!- gondoltam dühösen. Igen, dühös voltam, mert tudtam, hogy miért csinálja ezt. Tudtam, hogy fent van Madara-sama is az épület tetején és ez az egész csak azért van, hogy ő lássa.
Amikor kiértünk a tetőre, két alakot pillantottam meg. Hashirama-samát, aki a hivatalos Hokage ruhát viselte és Madara-samát, aki kifejezéstelen arccal figyelte a Senjut. Aztán megfordult és szembetalálta magát velünk. Tobirama-sama a kezemet fogva húzott maga után, ami azonnal szemet szúrt az Uchihának. Összekulcsolt ujjainkra pillantott, majd egy seregnyi érzelem suhant át az arcán. Először csak a csalódottságot láttam rajta, de aztán megvillant szemében a féltékenység, düh és gyűlölet egyvelege. Aztán gúnyos mosolyra húzta száját és elfordult tőlem. Ekkor éreztem azt, hogy elvesztettem azt a tapintatos és kedves Madarát, aki délelőtt megmutatkozott előttem. Bepillantást engedett nekem az igazi énjébe, a legbelső, valódi arcába, amit még saját maga elől is rejteget. Most pedig azt hiszi, hogy ez nekem semmit nem jelentett, mert kézenfogva mászkálok Senju Tobiramával. Hogy mondjam el neki, hogy képtelen vagyok kiszabadítani a kezem, hogy a Senju ujjai már így is a bőrömbe vájódtak? Hogy nem enged el, szinte már a húsomba mar körmeivel? Hogy mondjam el neki, hogy én ezt nem akarom, amikor rám sem néz?
Tobirama-sama szándékosan az Uchiha mellé állított, így kettőjük közé kerültem, miközben Hashirama hozzáfogott a beszédéhez. Hiába néztem fel Madara-samára, egy pillantásra sem méltatott, csak felöltötte rideg álarcát. Most azt hiszi, hogy én és Tobirama-sama... együtt vagyunk? Mit csináljak, hogy meggyőzzem őt az ellenkezőjéről, amikor nem merek egyetlen szót sem szólni? Félek, hogy meg se hallaná, hogy egércincogásom el se jutna a füléig.
Hirtelen felindulásból újra a kezemet kezdtem ráncigálni, mire a Senju ujjaival olyan erősen mart bőrömbe, hogy körmei a húsomba vájódtak. Éreztem, ahogy a vércseppek kibuggyannak és ennek hatására halkan felszisszentem. Madara-sama ekkor futólag rámpillantott, pont amikor arcomon átsuhant a fájdalmat sugárzó tekintet. Szemei lennebb tévedtek, majd átnyúlt előttem és csuklómat megragadva egy határozott mozdulattal kirántotta kezem a Senju szorításából. Tobirama-sama ingerülten nézett felé gyűlölettel teli tekintettel, de az Uchiha nem foglalkozott vele. Felemelte a kezem, majd halkan átkozódva megszorította azt, hogy kesztyűjével elfojtsa a vércseppeket. Kezeivel közrefogta vérző kézfejem, miközben tettem egy kis lépést felé. Egyik kezével óvatosan átlökött a másik oldalára, majd újra szorosan kézfejemre helyezte azt. A Senju tekintete forrongott a dühtől és a színtiszta gyűlölettől, de már nem ijesztett meg. Még akkor sem, amikor vörös íriszeit fekete szemeimbe fúrta. A kezemre pillantottam, amit Madara-sama szorosan, de mégis lágyan tartott maga előtt. Még kesztyűin keresztül is éreztem tenyere melegét, ami akaratlanul is eszembe juttatta a kedves, törődő énjét, amit egy pillanatra megmutatott nekem. Már nem féltem Tobirama-samától, biztonságérzetet adtak a szorító kezek és a férfi közelsége. Már tudtam, hogy ha bármi rossz történne velem, Madara-sama majd megvéd.