Kegyetlen szerető szív

12

~Katsumi szemszöge~
Szótlanul tűrtem, hogy Madara-sama cipeljen a karjaiban, miközben kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Valami megmagyarázhatatlan félelem és nyugtalanság fogott el az előbb tapasztalt helyzettől. Bár egy pillanatra sem néztem a két Senju szemébe, csak az Uchiha ölelésében elbújva hallgattam végig a beszélgetést, mégis megijedtem. Akaratlanul is magam elé képzeltem a gyűlöletes piros szempárt, a tekintetet, ami annyira meg tud rémiszteni és nem is kellett több, végtagjaim azonnal remegni kezdtek. Ha Madara-sama nem tartott volna olyan erősen, valószínűleg erőtlenül összecsuklottam volna a földön. Bőröm még mindig égett a Senju szorításai miatt, nyomai vörös foltokként mocskolták be testem.
Madara-sama hirtelen megállt és bevitt egy házba. Sokkal nagyobb volt, mint az én kis viskóm, de az egész épület ridegséget sugárzott. A késői órák és az égen összegyűlt viharfelhők miatt sötétség borult a házra, ami így még komorabb hatást keltett. Madara-sama az ölében bevitt a nappalijába és gyengéden a kanapéra ültetett. Legugolt velem szemben és a kezeimet kezdte tanulmányozni, amit zúzódás- és karmolásnyomok borítottak.
- Hozok fertőtlenítőt- állt fel sóhajtva.
Hosszan néztem utána, ahogy ráérős léptekkel átsétál a másik szobába, majd pár pillanat múlva sietősen érkezik vissza. Újra elém térdelt és fel sem pillantva rám elkezdte ellátni apró sebeimet. Amikor a csípős fertőtlenítő a karmolásnyomokhoz ért, halkan felszisszentem. Az előttem térdelő Uchiha felpillantott rám, és még óvatosabban ért ezután a kezemhez. Mintha félt volna attól, hogy egyetlen apró mozdulattal hatalmas fájdalmat okozhat nekem. Mintha félt volna attól, hogy ő is bántani fog, pedig csak segíteni szeretne.
Amikor végzett, felállt és újra eltűnt a másik szobában. Zavartan pillantottam körbe a helyiségben. Annak ellenére, hogy milyen tágas volt a nappali, az égvilágon semmi dísztárgy vagy kis kiegészítő nem volt benne. Semmi más nem volt látható a helyiségben, csak egy kanapé és egy könyvespolc tele iratokkal. Még a falak is komorságot és magányt sugároztak, így nem volt nehéz leszűrnöm a tényt: Madara-sama egyedül él itt.
- Fáradt vagy?- kérdezte belépve a nappaliba, majd átadott nekem egy pohár vízet.
- Egy kicsit- válaszoltam.
Felém tartotta a kezét, mire értetlenül pillantottam rá, végül kezébe adtam a poharat.
- Arra gondoltam, hogy fogd meg a kezem és megmutatom hol fogsz aludni, de mindegy- mondta szórakozottan, mire elvörösödve lesütöttem a szemem.
Hülye vagy, Katsumi. Nagyon hülye.
- Akkor jössz, vagy megvárjuk itt a reggelt?- hallottam meg sűrgető hangját, mire felpattantam.
Követtem őt egy szobáig, amibe betessékelt. A szoba berendezése minimális volt, egy tipikus vendégszoba Madara stílusban.
- Nem szeretném, ha egyedül lennél, szóval itt fogsz aludni- jelentette ki, mire csak bólintottam egy aprót.
Hirtelen közelebb lépett hozzám és egyik kezével végigsimított az arcomon. Már azt hittem, újra megérezhetem mézédes ajkait, amikor keze lennébb tévedt és lesöpörte hajamat a vállamról. Aztán alaposan szemügyre vette a vörös foltot, amit Tobirama-sama okozott nekem. Óvatosan végighúzta kezét a sérült bőrfelületen, majd lágy tekintete újra kegyetlenné változott.
- Egyszer megölöm azt az idiótát- morogta és elindult kifelé.- Jó éjt!- kiáltott még be nekem, majd eltűnt a szemem elől.
Hát... nem pont erre számítottam, amikor elhozott magához. Azt hittem, hogy egy kicsit nyitottabb lesz és beszélgetünk vagy nem tudom. De furán viselkedik, mintha még zárkózottabb lenne. A tekintete megváltozott amivel rámnéz, már nem ridegséget és gyűlöletet sugároz, hanem aggódást és törődést. De annak ellenére, hogy nem sokkal ezelőtt megcsókolt most egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha az a csók jelentett volna neki bármit is.
- De azért remélem jelentett...- suttogtam az üres szobában.
Aztán az ágyra feküdtem és magamra húztam a takarót, majd mélyen beszívtam az illatát. Elvárásaim ellenére nem volt tipikus Madara illata, így kissé csalódottan hunytam le a szemeimet. Nem ezt vártam volna ettől az estétől, hanem valami többet...
Már órák óta próbáltam elaludni, de nem sikerült, az álmok világa messziről elkerült. Szemeimet lehunyva igyekeztem lecsendesíteni a fejemben kavargó gondolatokat, amikor meghallottam, hogy az ajtó lasssan kinyílik. Szemeim kipattantak, de nem mozdultam, csak vártam, hogy Madara-sama mit fog tenni. Hangtalan léptekkel odasétált hozzám, majd éreztem ahogy besüpped mellettem az ágy, aztán egyik karját óvatosan, mintha félne attól, hogy felébreszt, a derekamra helyezte. Gyengéden hozzámbújt és egy lágy puszit nyomott a vállamra.
- Megint összezavartalak, kislány...- hallottam meg halk suttogását.- Bocsáss meg Katsumi, hogy mindig kétségek között hagylak és összezavarlak. El kellene mondanom mindent, jól tudom, de... valami nem engedi, hogy a szemedbe mondjam amit érzek. Mert hidd el, hogy fontos vagy számomra és sokat jelentesz nekem. Őszintén... még soha nem éreztem ilyen erős szeretetet senki iránt. Talán csak az öcsémet szerettem ennyire, de persze teljesen más értelemben. Sajnálom, hogy nem mondtam el eddig és hogy talán soha nem leszek képes bevallani neked, mit érzek. Mert amikor belenézek abba a gyönyörű, igéző szempárba egyszerűen csak arra vágyom, hogy megcsókoljalak és megöleljek. Aztán soha ne engedjelek el és légy örökké az enyém, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Épp ezért fogom vissza magam mindig, de ma képtelen voltam. Egyszerűen úgy éreztem meghalok, ha nem csókolhatlak meg azonnal. Pedig tisztában vagyok vele, hogy milyen kegyetlen és elviselhetetlen személyiség vagyok. De nem kell elviselned engem Katsumi, igérem békén hagylak és nem fogom azt kérni tőled, hogy légy a barátnőm. Mert nem tehetem, nem érdemlem meg, hogy velem legyél, habár az lenne minden vágyam. De vigyázni fogok rád mindig is és nem fogom engedni, hogy bántsanak, ezt megígérem neked. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon szeretlek téged. De jobb, amíg te nem tudsz róla.

~Madara szemszöge~
Miután megmutattam Katsuminak a szobáját, elindultam a sajátomba és azonnal az ágyba vetettem magam. De nem meglepő módon nem jött álom a szememre. Nem hagyott nyugodni a sok ki nem mondott szó, amit olyan szívesen közölnék már vele, de képtelen vagyok rá. Visszatart valamilyen szinten az Uchiha egóm és tekintélyem, ami meggátol abban, hogy kifejezzem vagy kimondjam az érzéseimet. És bár ezek az ő jelenlétében konkrétan eltűnnek belőlem, mégsem tudok elmondani neki semmit. Mert tudom, hogy ha velem lenne, csak bántanám. Annyira szeretem, annyira de annyira, mégis tudom, hogy képtelen lennék megadni neki, amit érdemel. Nem tudnám őt boldoggá tenni, mert túl rideg vagyok egy ilyen kis törékeny lányhoz, akinek olyan férfire van szüksége, aki képes összeragasztani a szívét. Félek, hogy én csak még jobban összetörném a kegyetlenségemmel.
De képtelen voltam uralkodni magamon és megcsókoltam, ami öreg hiba volt, mert ezzel csak hamis reményt adtam neki. Még jobban összezavartam, miközben semmit sem mondtam el neki a bennem dúló érzelmek háborújából.
- Ha már a szemébe nem tudom mondani, legalább így...- motyogtam halkan és felpattantam az ágyból.
Átsétáltam Katsumi szobájába és óvatosan kinyitottam az ajtót, majd odasétáltam hozzá. Vigyázva, hogy fel ne ébresszem, befeküdtem mellé és gyengéden átkaroltam a derekát. Képtelen voltam ellenállni a meztelen vállának, amiről játékosan lehullott a pólója, így láttatni engedte világos bőrét. Odahajoltam és egy lágy csókot nyomtam puha vállára, majd egyszerűen kiöntöttem a lelkem az alvó kislánynak. Mert tényleg egy kislánynak gondolom őt, akit meg kell védenem jelen esetben saját magamtól. Mindent elmondtam, ami bennem volt, mert tudtam, hogy nem hallja, hisz nincs ébren. De ekkor jött számomra a hidegzuhany.
- Madara-sama... nem kell távol tartanod magadtól szándékosan. Mert én... nagyon szeretlek- mondta halkan.
A vér megfagyott az ereimben, amikor realizáltam, hogy minden egyes szavamat hallotta. A vallomásom, amit nem mertem elmondani neki, tudtomon kívül mégis célba ért.
Katsumi óvatosan szembefordult velem és akkor megláttam arcát és gyönyörű szemeit, amelyek könnyáztatottak voltak. Pár kósza könnycsepp lefolyt az arcán, de tekintete nem bánatot sugárzott. Inkább boldognak látszott, de valamitől mégis félt. Talán... tőlem?
- Félsz tőlem, Katsumi?- kérdeztem meg, miközben megsimítottam selymes arcát.
- Attól félek, hogy elhagysz, Madara-sama. Én... veled akarok maradni- nézett a szemembe őszintén és reménykedve.
- Hallottad, amit mondtam. Nem érdemlem meg, hogy velem legyél.
- Ez nem igaz. Csak így érzed, mert magányos vagy és azt hiszed, hogy ennek így is kell maradnia. De ez nem igaz- mondta ki halkan.
Láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik kimondani ezeket a szavakat, mert fél a reakciómtól. Mégis megtette, mert meg akart menteni a legveszélyesebb ellenségemtől. Saját magamtól.
- Nem kell tovább magányosnak lenned, Madara-sama. Én is kerültem az embereket a családom halála után, én is magányos voltam. De amikor megismertelek, éreztem, hogy nem akarok többé egyedül maradni. Veled akarok lenni- öntötte ki a lelkét egyenesen a szemembe nézve.
- Katsumi... félek, hogy bántanálak. Nem akarom, hogy szenvedj mellettem- vallottam be őszintén.
- Az nem fog megtörténni. Már attól jobban érzem magam, ha veled vagyok- motyogta enyhe pírrel az arcán.
Az ablakon bevilágító Holdfény láttatni engedte vörös arcát, ahogy könyörgő tekintettel mered rám. Nem bírtam tovább, a számon akartam érezni ajkait. Úgy éreztem megbolondulok, ha nem csókolom meg, ha nem adok magunknak egy esélyt... ha nem adok magamnak egy esélyt a változásra, amit ő elő tudna idézni belőlem. Mert érzem, hogy neki sikerülhet meglágyítani a kegyetlen kőszívemet.
Amikor lassan összeértek ajkaink, követelőzően csókoltam meg. Akartam őt, minden egyes porcikáját csak magamnak. Nem ijedt meg a vad csóktól, boldogan bújt hozzám, egy perc szünetet se engedve ajkainak. Még akkor se hagytuk abba a csókolózást, amikor a levegőhiány közénk állt. Két csók között kapkodtuk a levegőt, de képtelen voltam hosszú időre elválni a lány ajkaitól. Szorosan magamhoz öleltem és élveztem azt a melegséget, ami átjárt Katsumi testének hozzámsimulása után.