Kegyetlen szerető szív

3

A hosszú folyosón végighaladva elértem Hashirama-sama irodáját és illedelmesen bekopogtam az ajtón. Amint meghallottam a kedves, szinte szívmelengető hangot, lenyomtam a kilincset és beléptem az irodába. A vér azonnal megfagyott az ereimben, amikor megpillantottam bent a piros szempárt. Kérdő tekintettel fordult szembe velem teljesen a szempár tulajdonosa és gúnyos mosolyra húzta a száját. Tekintete egy pillanat alatt megsemmisített olyannyira, hogy képtelen voltam megmozdulni. Még azt is nehéz volt megállni, hogy ne szaladjak el remegő végtagokkal a piros szempár parázsló tekintetétől.
- Katsumi! Mit szeretnél?- zökkentett ki bambulásomból Hashirama-sama hangja.
Életre kelve odasétáltam hozzá és letettem elé a Madara-sama által küldött iratokat, majd amilyen gyorsan csak lehetett hátráltam pár lépést. Nem akarok Tobirama-sama mellett állni, félek tőle...
- Szóval most nem tévedtél el?- kérdezte mély, gúnyos hangon a szürke hajú.
- Nincs időnk ilyesmire- vágta rá azonnal Hashirama-sama, mintha tartott volna a reakciómtól öccse kérdésére.
- Igaz, nekem dolgom van- fonta össze karjait mellkasa előtt a fiatalabb Senju, majd elindult kifelé.
Én is azonnal utána indultam, egyáltalán nem vágytam Madara-sama lecseszésére, hogy mit csináltam idáig, ezért sietni akartam. Az előttem haladó férfi kishíján rámcsukta az ajtót, de valahogy sikerült ezt megakadályoznom.
- Miért nem szóltál, hogy te is jössz?- kérdezte egy lesúlytó pillantással.
- Nem láttam értelmét- motyogtam és fejemet lehajtva elindultam.
Nem akarok több időt egy légtérben tölteni ezzel a férfivel. El akarok tűnni innen azonnal, ha kell inkább elfutok megint. Ekkor megéreztem, ahogy hatalmas tenyerét a csuklómra tapasztja és visszaránt. Majdnem a mellkasának ütköztem, akkora erővel próbált visszahúzni. Szembefordított magával és fölém magasodva a szemembe nézett.
- Félsz tőlem?- kérdezte halkan, talán attól tartva, hogy bátyja esetleg meghallhatja.
- N-nem...- motyogtam, de hangom még számomra is ismeretlenül csengett.
Egy halk rebegés volt, sugárzott belőle, hogy tulajdonosa csak szabadulni akar. A piros szempár mélyen a tekintetembe fúródott, miközben egy pillanatra sem engedte el csuklómat.
- Ez aztán hihető volt- nevetett ki.- Nem leszünk így jóban, Uchiha. Állj a sarkadra egy kicsit! Ne nehezítsd még te is a munkánkat...- utolsó mondatából csakúgy sütött a gúny és a lenézés.
- I-igenis...- motyogtam összeszedve minden maradék akaraterőm.
Nem volt belőle valami sok...
Tobirama-sama kiengedte karom a szorításából és folyamatosan vigyorogva megfordult, majd elsétált. Megráztam a fejem és szorosan lehunyt szemmel megpördültem a tengelyem körül. Mi a francot csinálok? Eddig semmit nem segítettem a falu vezetőinek, sőt. Folyton csak zavarom őket az idegesítő magatartásommal. Ha ez így megy tovább, egyáltalán nem fogják értékelni az ittlétem. Változtatnom kell! Csak mégis hogyan... viselkedjek úgy, mintha minden rendben lenne, amikor mindkét szempár megsemmisít és lealáz egyetlen pillantással is? De nem hagyhatom, hogy itt vége legyen! Én lennék a klán szégyene, ha még annyit sem tudnék normálisan elvégezni, hogy pakolgassam a papírokat egy irodában.
Sietős léptekkel elindultam Madara-samához, készen állva az újabb lecseszésére és minden feladatra, amit a nyakamba fog varrni. Kopogtam egyet és amint meghallottam az unott, de tekintélyt parancsoló hangot, beléptem.
- Ne kopogj! Azt hittem valamelyik idióta az- sóhajtott fel látszólag megkönnyebbülten.- Neked nem kell kopogni!
- Re-rendben...
- Mi lenne, ha nem dadognál folyamatosan? A hangodon is változtathatnál, olyan mint valami egércincogás- morgolódott folyamatosan, mire lesütöttem a szeme.
Kemény elhatározásom csak eddig tartott volna? Máris itt állok előtte megalázkodva és szégyenteljesen. Pedig én igazán... nem csináltam semmit.
- Katsumi! Neked ugatok már két perce, volnál szíves figyelni rám?- hallottam meg kegyetlen hangját, mire összerenzzenve pillantottam fel rá.
- Elnézést, nem figyeltem...- vallottam be szégyenlősen.
- Édes Istenem- motyogta ökölbe szorított kézzel.
Nagyon úgy nézett ki, mint aki most azonnal le fogja ordítani fejem a helyéről. De végül csak felsóhajtott és odasétált hozzám, majd megállt előttem. Még Tobirama-samánál is magasabbb, tekintete pedig talán az övénél is vészjóslóbb. De vonásai most megenyhültek, miközben értetlenül bámultam a fekete szempárba.
- Nem tudom miért félsz tőlem, vagy mi bajod velem, de ezt hagyd abba. Azt hiszed bántani akarlak, vagy mi van?
- Nem, én nem...- szabadkoztam azonnal enyhe pírrel az arcomon.
- Akkor? Nézd Uchiha vagyok, elég jól ismerlek. Ismerem a benned lakozó érzéseket is, tudom, hogy elvesztetted a családod. De ha tőlem várnád azt, hogy mindenféle nyájas szavakkal jobb kedvre derítselek, akkor el kell, hogy szomorítsalak. Csak együtt dolgozunk, illetve te dolgozol nekem. Ne hátráltass ezzel a savanyú képeddel, inkább rendezd azokat a rémült vonásaidat és legyél egy kicsit erőteljesebb!
- Bocsánat- sütöttem le a szemem.
- És megint itt tartunk...- hallottam meg egy fáradt sóhajt.- Ennyire kegyetlennek nézek ki?
- Mi? Nem, dehogy...- motyogtam.
- Akkor szedd össze magad! Ilyen állapotban nem tudok mit kezdeni veled...
- Igenis!- néztem fel rá előszedve leghatározottabb tekintetem.
- Kezdetnek jó- mondta komor arckifejezéssel, de szája sarkában ott bújkált egy apró mosoly.- Akkor gyere, mert éjfélre se leszünk kész, ha nem tesszük oda magunkat.
Szó nélkül követtem minden utasítását és igyekeztem a segítségére lenni. Talán sikerült is, mert a nap folyamán többet nem cseszett le semmiért. Minden megszólalásomnál összekapartam a megmaradt magabiztosságom, hogy ne fárasszam az agyát az egércincogázommal. Viszonylag normálisan viselkedtem, kivéve, amikor fekete szemeit mélyen a tekintetembe fúrta. Olyankor akaratom ellenére elöntötte arcomat a pír és nehezemre esett megállni, hogy tekintetem a padlóra szegezzem. De nem akartam felbosszantani, ezért álltam a fekete szempár olykor fürkésző pillantásait, amiben oly sok érzelem keveredett. Hatalmas gyűlölet, amit éreztem, hogy nem rajtam akar kitölteni és nem is rám irányul. De ott van a szemében és elvakítja, elveszi a teret minden más érzéstől. A kegyetlenség is csakúgy sütött a szemeiből, de valahol legeslegmélyen ott bújkált a gyengédség és törődés. De olyan mélyre taszították a negatív érzelmek, hogy talán a gyönyörű fekete szempár tulajdonosa is azt hitte, hogy már elvesztek ezen érzései. Pedig ott lapítottak mélyen, csupán nem vette észre őket. Túl sok volt a kegyetlenség és gyűlölet.

Madara-sama nem viccelt a sok munkát illetően, ugyanis csak este kilenc körül végeztünk mindennel. Teljesen lenullázódva tápászkodott fel a székéről és elindult kifelé.
- Utálom ezt...- motyogta, majd visszapillantott rám.- Te nem jössz? Ennyire szimpatikus lett az iroda?
- Nem- mosolyodtam el halványan.
Ajkaira mintha halvány mosoly kúszott volna, de rögtön fel is szívódott onnan.
- Akkor gyere. Hazakísérlek- indult el.
- Tényleg?- futott ki számon a megdöbbent kérdés.
- Aha, veszélyes ilyenkor egyedül mászkálni valakinek, aki nem shinobi- mondta halkan, miközben követtem az épület folyosóin.
Létezne, hogy aggódik értem? Nem az teljességgel lehetetlen... Talán csak egy ici-picit megbánta, amiért reggel olyan goromba volt velem és jóvá akarja tenni. Ez a magyarázat egy fokkal hihetőbb.