Anime boys

Tsukishima Kei

Közeledett a Karácsony. Sokak elmondása szerint az egyik legszebb ünnep az évben. Ilyenkor mindenki szeretetben és békességben teszi a dolgát otthon a családjával, habár szerintem ez a többi napokra is igaz, így nem gondolnám túl különleges alkalomnak annyira a többi naptól. Talán kicsivel több étel kerül az asztalra és hangulatosabb a ház a díszek miatt, de minden ugyanolyan.

Idén negyedik karácsony óta, hogy anyával kettesben töltjük, mivel édesapám betegségben meghalt. Azóta nem várom annyira az ünnepi dolgokat, mint előtte, hiszen apával minden ünnepre hagyományt teremtettünk. Ilyen volt, hogy Halloweenkor beöltöztünk valami páros jelmezbe, míg Karácsonykor pedig közös pólókba mászkáltunk. Tudom mindenhol csinálják mégis, ezt valahogy a kettőnk dolgának éreztem és így sokkal különlegesebb volt. Viszont négy éve nincs kivel, így pedig sokkal hangulat rombolóbb az egész de most más lesz ez az ünnep, mivel ez az első közös Karácsonyom a barátommal, Tsukishimával.

Ismerve őt tudom, hogy nem rajong annyira az ünnepért, mint én. Hallottam magam előtt, hogy mondja: "Az ünnep az csak ünnep." Mégis reménykedtem, hogy holnap mikor átjön Karácsony másnapján egy kicsit élvezni fogja.

Este volt már anyával, miután megvacsoráztunk átadtam neki az általam készített kis ajándékot és ő is ideadta az enyémet. Ezután néztünk egy filmet, majd órákig nevetgéltünk és beszélgettünk. Jól esett ez a kis kikapcsolódás és vele lenni. Közel éjfél volt, mikor aludni mentünk, de még mielőtt elaludtam volna írtam egy üzenetet Keinek, melyre szinte rögtön válaszolt is.

[Név]❣️: Jó éjszakát! Alig várom a holnapot!🥰

Tsukishima♥️: Aludj jól! Holnap találkozunk!

[Név]❣️: Szeretlek!😊

Tsukishima♥️: Szeretlek!

Sokáig tartott míg hozzászoktam Kei írásmódjához. Volt is belőle egy kis vitánk, mivel bármikor írtam neki, olyan érzésem volt, hogy idegesítőnek találna és nem akarna velem lenni. Miután közöltem vele, hogy érzek megnyugtatott, hogy ne gondoljak és feltételezzek semmit. Egyszerűen ő ilyen és ne kényszerítsem semmi hangulatjel írásra, mert soha nem fog.

~~~

Reggel energikusan pattantam ki az ágyból és a lustálkodás helyett választottam,—hogy még mielőtt találkoztam volna Tsukishimával—rendet raktam a szobámban. Ezt követően rendbe szedtem magam, egy kis sminket tettem fel és felvettem egy vastag harisnyát, egyik bokáig erő szoknyámat mellé, egy pólót és arra a bézs kötött pulóvert. Hajamat lófarokba fogtam fel. Magamhoz vettem a kis táskám és kimentem az előtérbe, ami egybe volt a nappalival, ahol anya nézte a tévét.

- Még nem jött meg. -  kortyolt egyet a teájába.

- Tudom, de már készen várom, hogy ne vesztegessük az időt. - húztam fel a csizmámat, ekkor kopogtak az ajtón. Felpattantam állásba és megigazítottam szoknyámat, majd kinyitottam. A várva várt személyem állt ott. Hatalmas mosollyal néztem fel magas barátomra, akinek orráig nem is látszódott az arca, mivel sállal beburkolta. - Szia! - léptem egyet arrébb, hogy be tudjon jönni. Két nagy táska volt a kezeiben, majd bentebb lépve letette őket a fal mellé. Becsuktam az ajtót, ő addigra felém fordulva várt rám egy ölelésért.

- Szia! - ölelt körbe karjaival, míg én belemarkoltam buckás kabátjába oldalán és bújtam bele. Miután elengedett a szemeibe szerettem volna nézni, de a szemüvegje párájától nem volt látható. Kicsit elnevettem magam. - Ne nevess! Tudod milyen szenvedés télen szemüvegesnek lenni. - vette le és törtölte meg a zsebéből elővett lencsetörlővel.