Anime boys

Miya Osamu

Osamuval a kapcsolatom már másodikos korunk óta tartott. Csupán tini szerelemként indult, amiről egyikünk sem gondolta, hogy valaha komoly lesz, de akartuk, mert tetszettünk egymásnak. Igaz a végzős éveinkre komoly lett a dolog, aminek mi örültünk, hiszen boldogok voltunk együtt. Szerelmesek. Bizony, csak nem minden szerelem tart örökké, mint a mesékben. A miénk is ilyen talán. Az utóbbi időben valahogy nem úgy érzek felé, mint eddig és ez kissé aggaszt. Többször eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha szakítanánk. Hiszen talán így lenne a legjobb, mert ami most köztünk van azt nem kapcsolatnak, hanem szimplán barátságnak hívnám. Nem keressük olyan hevesen egymás társaságát, nem írunk, vagy beszélünk már annyit. Nem izzik a levegő. Én szeretném, hogy még legyen, de már nem érzem a varázst. Osamun sem látom, hogy különösebben idegeskedne az egészen. Bár őt ismerve lehet beletörődött az egészbe és hagyja a dolgot. Szerintem akkor nem kéne kapcsolatban maradnunk, ha viszont ő is így gondolja. Csak egészen eddig féltem felhozni a témát.

A napokban meghívást kaptunk egyik osztálytársunk házi bulijába amire, mint egy pár úgy hívott meg minket és mivel nem szakítottunk, így még azok is vagyunk. Megbeszéltem Osamuval, hogy tőlem együtt sétálunk, majd el a pár utcával arrébb tartott buliba.

- Szerinted mit vegyek fel? - kérdeztem egy fekete garbós pólót fogva, míg a másik kezemben egy méregzöld póló volt, ami elöl a dekoltázsánál összekötős volt.

- Amelyiket szeretnéd. - nézett unottan rám, míg fordítva ült a székemen és a háttámlán megtámasztotta az állát.

- Melyik tetszik jobban neked? - csak nem hagytam annyiban a kérdésem, amire Osamu egy nagyot sóhajtott, majd egyszerűen visszakérdezett.

- Miért erőlteted? - állt fel a székről és lépett át rajta.

- Mármint? - néztem rá kérdően, hol ott szívem mélyén tudtam mire érti.

- Ezt az egészet. Kettőnket. Te is látod, érzed, hogy már nem ugyanolyan minden, akkor mi értelme? - nézett a szemembe. Valahogy ezek a hangosan kimondott szavak komolyabb jelentést adtak az eddig saját magamban megfogalmazott gondolatoknak. Érződött, hogy ha most ez a beszélgetés megtörténik, akkor nem lesz minden ugyanolyan.

- Te már nem akarod? - néztem fel szürke szemeibe.

- Nem látom a közös jövőnket. - mondta mély hangján.

- Igen, én sem. - hajtottam le a fejem és mondtam ki az igazságot, amit én is gondoltam. Osamu közelebb lépett hozzám és egyik kezével állam alá nyúlt és felemelte a fejem.

- Én élveztem minden pillanatot, amit veled töltöttem. Nem bántam meg semmit. - mosolygott rám halványan. Tudtam, hogy ez lesz mégis néhány kósza könnycsepp végig folyt az arcomon.

- Én is örülök, hogy veled tölthettem életem ezen éveit. - mosolyogtam vissza rá. Lassan másik kezét is arcomhoz emelte és letörölte a könnycseppjeim, majd fejemet mellkasához húzta, így invitált ölelésbe. Kezeimből eldobtam mindkét ruhadarabot és öleltem át derekát, majd hátul megkapaszkodtam fekete pólójába. Hosszasan öleltük egymást miután megnyugodtam és fellélegeztünk mindketten.

- Remélem azért nem küldesz el a házból most azonnal, ugyanis ugyanarra a bulira vagyunk hivatalosak mindketten. - nézett újra szemembe.

- Dehogy! Igazából örülök, hogy nem haragban váltunk el, hiszen te még mindig egy fontos barátom vagy. - mosolyogtam rá, amint viszonzott. - Na de megyek összeszedem magam és végre valahára felöltözök. - kaptam fel a ruhákat a földről. - Itt vagy a nappaliban vársz meg?

- Szerintem leülök a nappaliban, csak siess! Tudod, hogy utálok várni. - húzta el a száját, mire felnevettem. Ő kiment a szobámból és én magamra maradtam.