A kishug

10.~Laura

Egyedül ültem a világos szobában, és nem tudtam mi van velem. Ha valaki megkérdezné hogy vagyok, nem tudnék válaszolni. Itt vannak a barátaim, mégis rettentően egyedül érzem magam. A mellkasomban mintha egy űr lenne, ami arra vár, hogy kitöltsék. De senki nek tudja átérezni a fájdalmam, és én sem vagyok elég erős, hogy bárkinek elmondjam. A magány és az üresség érzete beköltözött a mellkasomban lévő űrbe, és együttes erővel töltik ki azt. A tudat, hogy egyedül vagyok egy borzalmas világban, felemészt, és nem tudom mihez kezdjek.

Sírni akarok, könnyeim mégsem erednek meg, erősen tartom magam. A magány fizikai fájdalomként hasít mellkasomban. Kapkodom a levegőt, és úgy tekintek az ajtóra, amin Patrik robban be. Dühös arkifejezéssel és mérges szemekkel tekint rám. Anett követi lihegve, és köztünk cikázik a tekintete.

-Annyira gyűlölni akarlak.-köpte a szavak felém Patrik.

-Hát akkor gyűlölj!-emeltem fel a hangom. Talán sosem veszekedtünk még kiabálva, mert Zoli mindig felbukkant, hogy leállítson minket. Öcsém szikrákat szóró tekintettel nézett rám, de nem szólalt meg.-Gyűlölj! Van rá okod, nem? Hisz én hagytalak el! Én tettelek téged tönkre, nem?-kérdeztem emelt hangon, mégsem kiabálva.

-Észre veszed mit csinálsz? Elszúrsz mindent, bulikba jársz, leiszod magad, elhagyod a kocsid, és velem üvöltözöl. Próbálsz úgy csinálni, mintha én lennék minden oka. Én törtelek össze téged? És akkor te mi a faszt csináltál velem?-kiabálta ökölbeszorított kezekkel.

-Elhagytalak! Tudod miért? Mert én egy önző dög vagyok. Mert én a saját jövőmet tartottam szem elött, nem azt, hogy nektem mi lenne a legjobb.-közöltem vele érzelemmentes hangon.

-Jól mondod. Egy önző dög vagy. Mindig felnéztem rád. Te voltál a példaképem, erre egyik napról a másikra bejelentetted, hogy elmész Pécsre tanulni.-szemében fájdalom csillant. Éreztem, hogy vagy továbbra is tartom magam, vagy hangosan zokogok fel. Természetesen az első opció mellett döntöttem. Kihúztam magam, és úgy veszekedtem vele tovább.

-Mit akarsz mit mondjak? Tudatosan hagytalak el, és ez volt életem legjobb döntése, mégis én szenvedtem miatta a legtöbbet. Tudod min kellett keresztül mennem? A testvéreim egy egész nyáron át ignoráltak és nem foglalkoztak velem. Tudod miért mentem el? Nem tudod. Hát beavatlak. Mert szenvedtem. Nyolc éven át jártam a nagybetűs POKOL-ba. Emlékszel mikor lila foltokat találtatok hatodikban az oldalamom? Mert bántottak. Utáltak. Nem bírtak elviselni. Aztán végre fellélegezhettem, hogy elhagyhatom a poklot, és miattatok egy újba kerültem, csak ezt máshogy hívták. Depresszió. Két évig antidepresszánson éltem az életem. Nem volt olyan hétvége, mikor szívesen mentem volna haza hozzátok. A papa volt az egyetlen, aki nem úgy kezelt, mintha én lettem volna a rossz. És mikor meghalt, és a szeretetekre lett volna szükségem leszartatok engem. Nem érdekelt titeket, hogy mi van velem. Mert ilyenek ezek a híres Kempf testvérek. És ha most valaki megkérdezné mi a baj, tökéltesen meg tudnám neki határozni a problémámat. Én vagyok a baj. Mindenkinek én vagyok a kibaszott baj. Sajnálom, hogy én nem vagyok olyan tökéletes, mint a média álltal ismert Kempf testvérek.-kiabáltam testvéreim szemébe.

Zozo nemrég csatlakozott hozzánk, és csak némán hallgatta a kiborulásom. A két testvérem úgy nézett rám, mintha mindent tudnának, pedig még közel sem tudtak semmiről.

-Laura...-nyögte a nevem megtörten Patrik. Az ereimben forrt a düh. Éreztem, hogy a szemeimet marják a könnyek, mégsem engedtem kifolyni őket. A mellkasomban a fájdalom egyre tompult, mintha az ürességem lappangani kezdene.

-Egyetlen dolgot akartam végig. Hogy szeressetek.-mondtam nehezen. Egy könycsepp kicsordult, fájdalmas lassúsággal folyt végig az arcomon és cseppent a padlóra.