A Könyörtelen (Jeon JungKook FF.)- BEFEJEZETT

18. rész - Igazságszolgáltatás

Meg voltam törve. Egyetlen dolog járt a fejemben, a teljes igazság, melyet el kellett volna mondanom JungKooknak, de nem vitt rá a lélek. Benne volt a pakliban, hogy azután, hogy kitálaltam, még jobban gyűlölni fog, én pedig ezt egyáltalán nem akarom. Tudom,hogy van valami más lehetőség is, csak épp még nem jöttem rá, hogy mi az. Alig vártam, hogy hazaérjünk, valahogy nem boldogította tudat, egy autóban ülök azzal az emberrel, akit a világon a legjobban gyűlölök. Fellélegeztem, amint kiszálltam, és befelé rohantam az épületbe. Már a lépcsőnél jártam, amikor arra figyeltem fel, hogy Jin a nevemen szólít. Vettem egy mély levegőt,majd kelletlenül megfordultam, és ráemeltem a tekintetem.
–Mit akarsz? – kérdeztem tőle összeszűkült szemekkel.
–Két napod van, hogy elintézd az öcsémet – adta ki az utasítást, majd elindult.
–Várj egy kicsit! – kiáltottam utána, s lerohantam, hogy faggathassam.
–Hallgatlak– felelte jeges nyugodtsággal.
–Ha JungKook az öcséd, akkor hogyan akadhatott benned annyi kegyetlenség, hogy megölesd a saját édesanyádat?
–Ő nem volt az anyám.
–Akkor, JungKook... – Leesett az állam. Erre nem is számítottam.
–Csak a féltestvérem. Viszont egy apánk van, és ez elég.
–De neked nem ugyanaz a családneved.
–De az volt, csak amint nagykorú lettem, felvettem anyám családnevét, hogy senki se tudja, honnan jöttem.
–Miért kellett meghalni JungKook anyukájának? – faggattam.
–Mert az a nő elvette tőlem az én anyukámat.
–Hogy mi? Hogyan? Mi lett a te...?
–Anyu meghalt, amikor két éves voltam, aztán megjelent apám új csaja, és valahogy senki sem foglalkozott velem. Amikor öcsém megszületett a helyzet még rosszabb lett, és ezért voltam veled, sőt annyira féltették a kicsi JungKookot, hogy elvitték mellőlem. Engem nem szerettek.
–És ezért megöletted őt?
–Meg kellett bosszulnom azt, hogy elvették tőlem az anyai szeretetet.
–Ez nem igaz – tiltakoztam. – Ha anyukád valószínűleg valamilyen betegségben halt meg, akkor nem mások hibája. Ez így alakult.
–Ezt ne próbáld be mesélni nekem! Bosszút álltam mindenkin, aki valami bajt okozott nekem, fájdalmat vagy épp bármi mást, most rajtad állok bosszút. Ne feledd! Két nap, de lehet, hogy jobb lenne már ma...
–Két nap, vagy különben... Nagyon megbánod!
–Ha fegyvert emelsz rám, JiMin azonnal halott lesz, tehát csak óvatosan a fenyegetőzéssel, szerelmem! – Gúnyosan ejtette ki az utolsó szót, és tudtam, hogy nem gondolja komolyan. A többit viszont halálosan komolyan gondolta, így további szavak nélkül indultam fel az emeletre, hogy kipihenjem magam.
Nehéz, nagyon nehéz nap vár rám. Kétségbe voltam esve, és halvány segédfogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. Persze az lenne a legjobb, ha kitálalnék, de félek JungKook haragjától. Ledobtam magam az ágyba, és azt terveztem, hogy átgondolok minden lehetséges opciót, amely megmentheti az életét, és ezzel együtt az enyémet is.

*

Másnap reggel kopogásra ébredtem fel, és amikor szembesültem azzal a gondolattal, hogy ma este meg kellene ölnöm életem nagy szerelmét, hirtelen könnyek ezre rohantak ki a szemeimből, eláztatva az arcomat. Még a tegnap este csodás estélyimben voltam, abban feküdtem le, de akkor még nem sírtam. Az érkező ismét kopogtatott, így közelebb másztam az ajtóhoz, hogy ki tudjam nyitni. TaeHyung mosolygós arcával találtam szemben magam, de a hangulatomat nem dobta fel a mosolya, mivel eszembe jutott, hogy immár az ő családjának az élete is az én kezemben van. Bemasírozott a szobámba, leült az ágy végén, és kíváncsi szemekkel nézett rám.
–Mi ez fancsali arcberendezés? – kérdezte azonnal, amint feltűnt neki, hogy egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a sírást, ami még engem is meglepett. Olyan volt, mintha a könnyeim önálló életet élnének, és eldöntötték volna, hogy ők hullani akarnak. Valójában bennük volt az összes fájdalmam, és nem akart megszűnni a fájdalom megsemmisítő érzése.
–Nem tudom, mit tegyek! – bukott ki belőlem rögtön.
–Mármint mivel kapcsolatban? – nézett rá nagy szemekkel a srác.
–Jaj, már! – bosszankodtam, majd leültem mellé. – A feladat.
–Elmondtad már neki?
–Kinek és mit?
–JungKooknak, hogy mi is a feladatod.
–Hogy gyűlöljön egy életen át? – kérdeztem vissza megbotránkoztatva.
–Nem feltétlenül fog gyűlölni. Lehet, hogy segítene megoldást keresni.
–Mire?– vontam fel a szemöldököm érdeklődve.
–Hogy megszabadulj Jintől..
–Nem tehetem meg. Már rég megöltem volna az a férget, de ráállította YoonGit az öcsémre, sőt a menyasszonyodra és a lányodra is!
–Komolyan?– esett kétségbe TaeHyung.
–Sajnos! Csak fenyeget, de sosem lehet tudni, hogy mikor kattan be.
–Mondd el JungKooknak az igazat, a többit meg bízd rám!
–Mit akarsz tenni?
–Beszélek pár emberrel, akit talán figyelhetnek a családomra, odakint Japánban, de nem tudom garantálni az öcséd biztonságát.
–Nem lényeg – legyintettem, majd felálltam. – Majd meglátom, hogy miként fogok cselekedni!
–Rendben, azért vigyázz magadra – mondta mosolyogva, majd kisétált az ajtón.
Egyedül maradtam, és furcsálltam a hangulatváltozásait. Nem tudtam arra rájönni, hogy vajon megbízhatok-e benne vagy sem, de kénytelen voltam. Szükségem volt szövetségesekre. Talán, ha a testvéremet beavatom, akkor tudna magára vigyázni, és én is tudok a további dolgokra figyelni. Elterveztem, hogy kitálalok... Legalábbis JiMinnek..

Gyorsan rendbe szedtem magam, de a szemeim olyan pirosak voltak, hogy elszörnyedve néztem a tükörképemre. Nem segített sem zuhany,sem a pár perces lazítás, a gondolataimat nem tudtam kizárni egy percre sem. Képtelen voltam olyan szinten tökéletesíteni a külsőmet, ahogy akartam, mert ha eszembe jutott JungKook, egyből könnyek szöktek a szemembe. Kerestem magamban azt a gyilkost, aki voltam, de már nem találtam. Hagytam, hogy az érzéseim befolyásoljanak, mert egy tökéletes gyilkosnak nincsenek barátaik vagy szerelmeik, csakis célpontjai. Igaza van Jinnek, nem vagyok olyan jó, mint amilyennek képzelem magam.

Az iskolába rohantam, bátornak éreztem magam, egészen addig még meg nem pillantottam JungKookot. Igaz, hogy távol volt, de amint felfedezte, hogy felé tartok inkább a másik irányba indult el,hogy minél távolabb legyen tőlem. Lemondóan sóhajtottam, mert így valóban nagyon nehézzé, szinte lehetetlenné vált számomra, hogy beszéljek vele. Elcammogtam a kedvenc padomhoz, hogy esetlegesen átgondoljam, megéri ez az egész nekem, vagy jobb lenne, ha magammal végzek, és nem pedig JungKookkal. Hosszú percekig üldögéltem egyedül, amikor egy ismerős alak ült le mellém.
–Remekbérgyilkos vagy – jegyezte meg Raymond nagy vigyorral az arcán.
–Honnan veszed ezt a baromságot? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
–TaeHyung mondta.
–Beszéltél vele?
–Igen. Felhívott, és kérte, hogy beszéljem meg veled ezt a dolgot.
–Kijelentette, hogy bérgyilkos vagyok?
–Igen. Azt is mondta, hogy a legjobb, akit valaha ismert, és azt is elárulta, hogy csak miattam teszed, nem pedig kedvetelésből –magyarázkodott.
–Na, remek! – fújtattam dühösen. – Hálás vagyok neki, amiért elásott engem a szemedben!
–Nem.– A hangja boldog volt, és hirtelen megölelt. – Éveken át azt hittem, hogy halott vagy, aztán felbukkansz. Örülök neked, és nem érdekel, hogy nem vagy olyan jó, aminek látszol, sőt szerintem tök jó, hogy bérgyilkos vagy.
–Komoly?– Szinte ragyogott a lelkem, és újra felgyűltek azok a könnyek a szemeimen, de ezúttal az örömtől.
–Igen,csak... Elég gáz, hogy meg fogok halni.
–Nem hagyom, hogy valami bajod essen! – Keményen csengett a hangom, de tudtam, ahhoz, hogy őt biztonságban tudjam, meg kell ölnöm azt, akit szeretek.
–Hát jó, de nem vagy elég bátor ahhoz, hogy végezz a szerelmeddel!
–Ne kezdd már te is! – lázadoztam.
–Beszélj vele!
–Kivel?– ráncoltam a homlokom, pedig nagyon jól tudtam, hogy kire gondol.
–JungKookkal.
–Tuti, hogy megutál.
–Ennél jobban? – nevetett JiMin.
–Köszi, ezt a nagy együttérzést – morgolódtam.
–Nyugi már! – legyintett.
–Szóba sem áll velem!
–Nézd!– sóhajtott, majd komoly hangon folytatta. – Muszáj lesz neki elmondani az igazat. Elintézem, hogy beszéljen veled. A matekteremben lesz. Megszerzem a kulcsot, és bezárhatod oda.
–Mit akarsz? – kérdezte elhűlve. Ez elmebeteg.
–Jól hallottad! Öt perced van, hogy odaérj!
Meg sem várta, hogy reagáljak a szavaira, csak elrohant.

Össze leszek zárva JungKookkal, aki dühös rá, és a halálomat kívánja.Gyorsnak kellett lennem, mert ha kiderül, hogy elszalasztom az egyetlen lehetőséget, hogy tisztává mossam az életemet és a bűneimet, legalábbis a srác szemében, akkor komolyan, semmit sem érnék. Nem mintha olyan nagy valaki lennék jelen pillanatban. Csak egy nyomorult gyilkos vagyok semmi több. Sebesen szedtem a lábaimat,de addigra már ott volt JiMin. Az ajtó előtt álldogált, nekitámaszkodott a falnak, és közben szórakozottan meglóbálta előttem a kulcsot.
–Nem akarom tudni, hogy hogyan szerezted? – néztem rá gyanakvótekintettel.
–Csak azt mondtam a portán, hogy bent felejtettem az egyik füzetemet –mondta ártatlan szemekkel. – Alig egy órád van, hogy meggyőzd a szerelmedet, hogy nem is vagy olyan, mint amilyennek gondol.
–Szerintem egy évszázad nem lenne elég, hogy visszanyerjem a bizalmát.
–Hátakkor most próbáld meg egy órába sűríteni az eseményeket –vonta meg a vállát, majd kinyitotta az ajtót, és belökött rajta.
Nem mertem körbe nézni, de hála a terem nagyságának volt időm még lehiggadnom. Bezártam az ajtót magam mögött, a kulcsot a farmerem zsebébe tettem, hogy nehogy véletlenül elveszítsem, és remegőtérdekkel, veszettül dübörgő szívvel mentem beljebb. Félve lépdeltem, de nem voltam elég halk, és amint megpillantottam JungKookot, a szívem kihagyott egy dobbanást. Ott álltam vele szemben, és nem tudtam megszólalni sem.

–Megmondtam,hogy nem akarlak látni – heveskedett, majd kifelé indult, de az ajtót zárva találta, így villámló tekintettel nézett rám. –Bezártál ide?
–Meg kell hallgatnod – próbálkoztam.
–Hogy megint hazudj? – lépett közelebb. – Köszi, inkább nem.
–Nem akarok hazudni. Elmondom a teljes igazságot.
–Na, persze. Pont te, akinek az élete olyan tökéletese. Mindig megúszod a nagy tragédiákat, olyan vagy, mint egy szent...
–Egy szent? – hitetlenkedve bámultam rá. – A bűneim miatt még a pokolból is kitiltanának.
–Mert?– Egy pillanatra úgy éreztem, hogy sikerült felkeltenem a figyelmét, és szó nélkül figyeltem, amint előkap egy széket, majd leül velem szembe. – Hallgatlak!
Felültem az egyik padra szembe vele, hogy megfelelően lássam a reakcióit, majd vettem egy mély levegőt és belefogtam. – A bátyád meg akart öletni téged!
–Remek. És kivel?
–Velem.
–Veled?– kérdezett vissza nevetve. – Ez valami vicc?
–Nevess csak, ha jónak látod, de igazat mondtam – feleltem vállvonogatva.– Bérgyilkos vagyok.
–Pont te? Mindennek kinézel csak annak nem – folytatta még mindig nevetve.
–Akkor ne hidd el, pedig az lenne a feladatom, hogy megöljelek téged.
–És miért élek még? – vette komolyabbra a figurát.
–Azért mert képtelen vagyok megölni azt, akit szeretek, annak ellenére is, hogy így elvesztem a közeli családtagomat.
–Ezt magyarázd el, kérlek!
–Hanem öllek meg, az öcsém meghal.
–Hát ez elég kínos.
–Az.
–De ott van Jin, aki a vőlegényed...
–Nem a vőlegényem, vagyis jogilag nem. Csak azért híreszteli ezt, mert nem akarja, hogy lebukjak. Ő, mint ügyvéd ki tud magyarázni a legnagyobb vészből is.
–Kihasználod őt?
–Pontosítok! Ő használ ki engem.
–Miért? Miért akar megöletni engem? – faggatott JungKook, és láttam az arcán, hogy ugyan nehezen és lassan, de elhiszi, amit mondok.
–Főként a hatalom miatt. Tudod, apád téged nevezett ki örökösnek, és nem pedig Jint, bár ő az idősebb.
–Ha annyira kell neki, akkor vigye – mérgelődött a srác.
–Van még valami másik indok is...
–És mi?
–Hát tulajdonképpen én magam, de...
–Miattad kellene meghalnom! – csattant fel dühösen. – Szórakoztatóbb lenne érted meghalni, mintsem miattad.
–Sajnálom.Csak akkor vált még fontosabbá a halálod, amikor elmondtam Jinnek, hogy vonzódom hozzád. Körülbelül az első találkozásunk óta.
–Várj! Azt mondod, hogy amióta összefutottunk, bírsz engem.
–Valami hasonló.
–Egyáltalán minek mondtad el neki?
–Nem tudtam, hogy ő az, aki meg akar öletni téged. Éveken keresztül barátok voltunk, ő volt a lelki társam, de kihasznált. Megölette a szüleimet, belőlem meg bérgyilkost neveltetett úgy, hogy nem is tudtam, hogy ő áll a dolgok mögött.
–Szerelmes volt beléd? – döbbent rá az igazságra.
–Most is az, de sokadszorra visszautasítottam – válaszoltam enyhe kétségbeeséssel a hangomban.
–És ha én meghalok, akkor...
–Figyelj...– kezdtem, de nagyon nehezen ment a dolgok megfogalmazása. Végül is nem könnyű szerelmet vallani egy beképzelt baromnak. – Egész életemben arra vágytam, hogy rábukkanjak arra az emberre, aki mellett kiélhetem az irányítási vágyamat. Vagyis szükségem van arra, hogy valakire rászólhassak, kimondhassam a véleményem, és őszintén megvallva, pont azt bírom benned, amit más nem. Imádom, hogy ilyen vagy. Arrogáns és beképzelt. Mondjuk néha az agyamra mész, de azt hiszem, ez a jó ebben.
–Ugye tudod, hogy ez felért egy szerelmi vallomással – figyelmeztetett mosolyogva. – Nem dobod el tőlem az agyad, de bírod, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok. Egy csöppet ellentmondásos, nem gondolod?
–Nem. Egyáltalán nem. Valójában csak azért mondtam el ezt, hogy még mielőtt megtudod a sötét titkaimat is, legyen valami pozitív érzésed is velem kapcsolatban, bár gyűlölni fogsz egy életen át.
–Egy életen át, vagyis... Mikor kellene meghalnom?
–Már két napja halottnak kellene lenned.
–Csodás.
–Két napot kaptam mindösszesen.
–Az  nem sok. Ki vele, mik azok a titkok?
–Én vagyok a rózsás gyilkos – hadartam el, abban reménykedve, hogy nem fogja érteni, de tévedtem. Hirtelen elsötétült az arca, dühösen meredt rám, és a láttam rajta, hogy igyekszik visszafogni magát, de nem sikerült neki.

Felpattant volna a székről, ha hagyom, de olyan gyorsan ott teremtem mellette,hogy én magam is elcsodálkoztam rajta. Kénytelen voltam az ölébe ülni, hogy ne tudjon mozogni, miközben a kezeimmel az csuklóit szorítottam. Amennyire idegesnek tűnt, nem lett volna nehéz számára ezek után is lesöpörnie magáról, de nem akart menekülni. Mintha várta volna további magyarázatokat.
–Menj el! – dühöngött. – Szállj le rólam!
–Meg kell hallgatnod. Tudni akartad az igazságot, akkor mindent el fogok mondani – erőszakoskodtam.
–Nem akarom hallani, hogy miért kellett megölnöd az édesanyámat.
–Nem a saját ötletem volt. A rózsás gyilkossággal a bátyád az ellenségeit intézte el.
–De a saját...
–Nem.Ő csak a nevelőanyja volt, és Jin végig úgy érezte, hogy elvették tőle a saját édesanyját, így bosszúból megölette őt, én pedig féltettem JiMin életét. Vele zsarolnak. Ha nem teszem azt, ami az utasítás, megölik őt.
–De MiYeont miért ölted meg? – nézett rám értetlenül.
–Őt Jin ölte meg. A saját két kezével. Ismeri a gyilkosságaimat, és sajnálatos módon ismeri a gyenge pontjaimat is.
–Te ölted meg tegnap éjjel apámat is – világosodott fel. – Mert Jin rákényszerített.
–Pontosan.
–Megpróbáltad már elintézni Jint?
–Ha megtenném, JiMin egyből halott lenne, mert a bátyád volt olyan kedves, és ráállította YoonGit.
–Akkor tárgytalan. Végül is, ha végiggondolom, te folyton sugalltad nekem az igazságot, de nekem nem esett le.
–Talán.
–Miért nem mondtad el nekem ezt a legelején?
–Mert akkor nem lenne ilyen a kapcsolatunk. Ha a legelején elmondtam volna, akkor régebb óta gyűlölnél, most viszont csak a jelen pillanattól fogva – magyarázkodtam.
–De én nem gyűlöllek, SooJin! – vallta be, mire én elengedtem a csuklóját, esélyt adva neki, hogy meneküljön, de nem menekült. Csak nézett rám a hatalmas szemeivel, és nem csalódott volt,hanem döbbent és sajnálkozó. – Nem tudlak gyűlölni!
–De ez így nem jó... – feleltem a sírás szélén állva a meghatódottságtól. – Megöltem a szüleidet, megöltem DongWoo-tis, és még több száz embert, akik nem tehettek semmiről.
–Te csak eszköz voltál mindehhez.
–Akkor is! Gyerünk, gyűlölj már! – követeltem, és a könnyeim végigszaladtak az arcomon.
–Nem!– vágta rá élesen, majd gyengéden megfogta az arcomat, és közelebb vont magához. – Csak haragszom rád, amiért nem voltál hamarabb őszinte. Haragszom azért is, mert hazudtál nekem, és gyűlölöm a hazugságokat, de azt hiszem, a bátyám iránt érzett gyűlöletem mellett már nincs hely arra, hogy téged is gyűlöljelek. Különben is, azt nem lehet igazán gyűlölni, akit közben halálosan szeretsz.
–Ez így akkor sem jó! – tiltakoztam.
–Tudod, mit... Akkor gyűlöllek!
–Végre!– lélegeztem fel.
–Gyűlöllek, mert ennyire makacs vagy! – mondta nevetve, majd egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, mitől a szívem kihagyott egy dobbanást.
–JungKook! Azt hiszem, nem fogtad fel, amit mondtam. Én vagyok a szüleid gyilkosa.
–A testvérem meg a te szüleid gyilkosa. Azt hiszem, a kettő majdnem egyforma.
–Nem! Az én kezemben volt a fegyver.
–Fejezd már be, kérlek! Ennyire nehéz számodra elfogadni, hogy nem foglak gyűlölni téged?
–Nem az, csak...
–Csak?
–Azt hittem, hogy ha gyűlölsz könnyebben rá tudom magam beszélni arra, hogy végezzek veled, hogy utána én is meghallhassak.
–Képes lennél utánam jönni? – csodálkozott el.
–Hát... Ezt terveztem, de...
–Vicces vagy – mosolyodott el. – Szerintem van jobb megoldás is.
–Mi?– csillant fel a szemem, de tudtam, hogy nincs jobb megoldás, így alábbhagyott a reménykedésem.
–Egyszerű...Félre kell állítani a gondok okozóját.
–De én nem ölhetem meg Jint, az öcsém miatt – mondtam csalódottan.
–Te nem! – bólintott JungKook, majd nyomott egy lágy csókot a homlokomra. – De én, igen!